Makai Anita: Nem félek a közönségtől

Hogy került a színművészet az életedbe?

Még általános iskolában kezdődött a színjátszó körrel, amit az akkori irodalom tanárnőm tartott. Érdekesnek találtam az egészet, no meg élveztem a szereplést. Hetedikes koromra azonban háttérbe szorult a színművészet a rajzolás miatt. Középiskolában nyílt lehetőségem szavalni, kiállni a közönség elé, például különböző kiállítások megnyitóján a Lórántffyban.

Viszont most színpadra állsz. Sikerül egyszerre foglalkoznod a színészettel és a rajzolással is?

Igen. Mivel nagyon szeretek rajzolni, pályaválasztáskor édesanyám azt javasolta hogy a Lórántffyba menjek tovább tanulni divat és stílustervezést, majd később tudtam időt szakítani a színművészetre is. Rátaláltam a Violin Művészeti Iskolára, ami egyébként az ország több pontján is működő program, amibe a Bartók Kamaraszínház is csatlakozott. Ez kvázi egy iskola, vannak vizsgák is. Polgár Lilla drámapedagógus a párjával, Gasparik Gáborral oktat itt kicsiket és nagyokat egyaránt.

Kapcsolatban álltok tehát a színházzal. Így sikerült szert tenned a Lélekharang női főszerepére?

Ennek a programnak köszönhetően rengeteg lehetőség nyílik meg a társulat tagjainak a számára. A rendező Léner András jött el megnézni egy próbánkat és választott ki két fiút és két lányt. A következő rostán már csak egy lány és egy fiú jutott tovább, így kaptam meg Hilde szerepét.

Ütközöl nehézségekbe Hilde szerepében?

Szerencsére nem. Eleinte ugyan akadt kisebb problémám a terhes jelenetekkel, de Lillához fordulva rengeteg segítséget kaptam, hogy hogyan kell ülni és mozogni akkora pocakkal. Kicsit nehéz, de van benne könnyebbség. Hilde sem idősebb, mint most én vagyok, tehát nem egy felnőttet kell eljátszanom. Nem is menne, hisz én sem vagyok az. Éppen ezért eltudom képzelni, milyen lehetett ez neki.

Hogy éled meg a munkát Léner András rendezővel?

Szeretek vele dolgozni. Nagyon figyelmes, rengeteget segít. Például ha látja, hogy nem sikerült teljesen átszellemülnöm a szerepbe instrukciókkal segít kiváltani a megfelelő érzelmeket. Temperamentumos, mindig mutatja, mit hogyan képzel el, miként valósítsuk meg.

Nem okoz gondot, hogy sok ember előtt szerepelj?

Igazság szerint a közönségtől nem, csak magamtól félek. A Lélekharangot a stúdió teremben fogjuk előadni, ami azt jelenti, hogy a közönség a közvetlen közelünkben fog ülni. Ez ad azért egy kis intimitást, engem azonban nem zavar. Egyrészt a fények mind rám vetülnek, esélyem sem lenne látnom az arcukat. Másrészt amikor színpadon vagyok, fel sem fogom mi történik. Játszom a szerepem, mozgok és mondom a szövegem. Kis nehézség talán, hogy izgulós vagyok. Nem csak fellépés előtt, de sokszor alatta is. Ilyenkor a pulzus számom is megemelkedik, de a teljesítményemre szerencsére nincsen hatással, épp ellenkezőleg. Amikor már szerepben vagyok, egy sokkal kellemesebb izgulás lesz rajtam úrrá, ami inkább olyan, mint egy adrenalin löket. Ezek mögött persze sok munka van, amit Lilláéknak köszönhetek.

A színészeknek néha azért énekelni is kell. Te miként viszonyulsz a zenéléshez?

Igen, vannak olyan előadások, amikben énekelni szoktak. Jártam énekszakköre még általános iskolában, mondta a tanárom, hogy jó a hangom, én még sem érzem magaménak. Sem az éneklést, sem a zenélést, de persze volt idő, amikor kedvet kaptam hozzá.

Mik a terveid a jövőre nézve?

Ugye még csak tizedikes vagyok, szóval bármi változhat, viszont jelenleg úgy érzem a színművészettel szeretnék továbbra is foglalkozni. A Lilláék például a Shakespeare Színművészeti Akadémián végeztek így mi, páran, akik később is terveznek a színművészettel foglalkozni a Violinosok közül is ezt tűztük ki célnak. Mikor pedig odakerülünk, Lilláék segítenek és felkészítenek minket. Ebben gondolkodom jelenleg. Tavaly még annyira elérhetetlennek tűnt számomra a színpad, hogy inkább a mögötte lévő világot, de legfőképpen a jelmeztervezést és a díszlettervezést éreztem igazán közel magamhoz. Éppen ezért, ezt meg is hagyom B tervnek a jövőre nézve.

Akkor egy elég sok oldalú tehetségnek mondhatod magad. Van még rejtett képességed?

Szoktam írni is, bár még egyik történetemet sem fejeztem be. Igazából egy „hangulat labdának” mondanám magam, szeretem kiírni magamból ami történt, amit érzek. Másnapra pedig mint amit elfújt a szél, már boldog vagyok, még akkor is ha előző nap úgy éreztem vége a világnak. Így sosem tudom befejezni a történeteket, mert mikor újraolvasom már nincsenek meg bennem azok az érzések, mint mikor leírtam.