A gyurgyalag család-életmese

A májusi szél balzsamos illatot hozott: akácot, bodzát, orgonát. Ezernyi sugarat vert vissza a folyó, ahogy repültek fölötte a gyurgyalagok.

– Már érzem! Közel vagyunk! – súgta a belső hang. A löszfal hívogatóan várta az egész madárkolóniát. Hosszú volt az út, el is fáradtak. Örömmel vették birtokba a régi odút. Jó volt újra otthon lenni! Mennyire hiányzott neki ez a megszokott hely, minden kis repedésével, tágasságával. A gyurgyalag mama eligazított néhány tollat, hogy még kényelmesebb legyen az üreg. Elhelyezkedtek a régi kedvenc helyükön a papával, összebújtak, megpihentek. Biztos volt társa szeretetében, olyan biztos, mint ahogy a nap felkel reggel, és este lenyugszik.

Később vette észre, hogy a mindig türelmes, kedves szomszéd szomorúan szemlélődik.

– Mi történt, mi van veled? – kérdezte.

– Ne is mondd! Elveszítettem útközben a társamat. Az egyik pillanatban még ott repült, mókázott velem, a másikban sehol sem találtam. Én itt vagyok! Te ott vagy? – kiáltottam. Én magam sem tudom, hogy mi történhetett vele. Alig tudtam utolérni a csapatot! Elnyelte a föld! Annyira hiányzik!

– Nagyon sajnálom, hogy így történt – nézett rá együttérzően a gyurgyalag mama. Nézd, hoztam neked egy kis száraz mohát, hogy kényelmesebb legyen az üreged.

– Köszönöm, hogy törődsz velem! – mondta a bánatos szomszéd.

A löszfalon sokféle gyurgyalag élt. Voltak közöttük csöndesek, hangosak, veszekedősek, másra vágyók, barátkozók, barátságtalanok, kíváncsiak, közömbösök, irigyek. Mindig történt valami, hol a hely volt kevés, hol a fióka volt rossz helyen. Szóval, pörlekedtek, hangoskodtak, de a végén, mindig egyezségre jutottak. Hisz tudták a leckét: adva kapsz! Mert mindannyian arra vágyunk, hogy odafigyeljenek ránk, törődjenek velünk! Lassan lebukott a nap. A sötétség, mint egy puha takaró ölelte át a partot. Milliónyi csillag szikrázott az égbolton. Gyurgyalag mama és papa összebújt a költőüregben. A papa egy pillantás alatt álomba merült. A mama virrasztott a gondolatával. Milyen jó volt úton lenni a csapattal! Hosszú és fárasztó volt! A repülés arra is jó, hogy rendezzük lelkünket, szembesüljünk önmagunkkal! Sokszor nehéz és keserves. Hiszen egész életünkben változunk, folyton változunk, s ezáltal akad némi esély, hogy jobbak legyünk! –elmélkedett a mama.

A holnapra gondolt: meglátogatják majd a kedvenc pihenőfájukat, megnézik a környéket, a folyót. A reggeli napsugár ragyogó fényével ébresztette.

Gondolatai messze kalandoztak, vajon milyenek lesznek a fiókáik? Annyira vágyott már utánuk! Máskor 5-6 tojást tojt, de most csak 3 sikerült.

Ahogy párja szitakötőkre, darázsra vadászott, ő csak rendületlenül kotlott, melegítette testével a gömb alakú tojásokat. Gyengéden betakarta azokat, befelé figyelt, szeretettel, türelemmel várakozott. Mindig rengeteget tanult a fiókáitól.

Folyamatos, feltétel nélküli sze­retetet. Felelősnek érezte magát értük.

Egyszer csak majd a lélegzete állt el! Megérezte a csodát. Az egyik tojásból halk kopogtatás hallatszott. Hagyta, hogy a fiókája maga találja meg az útját. Amikor megpillantotta picike fejét, szívét melegség járta át. Mert a születés a világ legnagyobb csodája!

– Szervusz, mindenem! Már nagyon vártalak! S pont ilyennek vártalak! A mamád vagyok! – gyönyörködött a kis pihe-puha tollasban.

Boldog volt, úgy érezte, a mindenséget öleli magához egy pillanatra.

– Te vagy a világ legszebb gyurgyalagfiókája! – bugyborékolta. – Olyan színes lesz majd a tollad, mint a papádé! Ő a legderekabb gyurgyalag az egész löszparton. Ragyogó színű a tolla, a hasánál kékes­zöld, és gyönyörű a dolmánya. A fejénél gesztenyebarna, a torkánál aranysárga! S a legszebb, a hosszú fekete csőre.

– No, nézd csak, itt van már a papa!

– Kibújtál végre! Hoztam nektek egy kis zamatos szitakötőt! – mondta kedvesen.

– Pihenj kicsit, biztos elfáradtál már!

A mama elrepült a folyó felett. Millió fény szikrázott a vízen. Milyen szép is a világ! Hamarosan kikel a többi fiókánk is, s megtanítjuk őket mindenre, amit tudunk az egész világról. Legelőször arra, hogy legyenek büszkék, hogy gyurgyalagnak születtek. A mi népünk békés, összetartó család, mindig törődünk egymással, s mindig számíthatunk egymásra, ha baj van. A mama kedvenc pihenőfájához repült. Itt akkor szokott üldö­gélni, amikor a fényes nap épp delelőn áll. Hazafelé röptében kapta el a szitakötőt. Mennyire ízlett neki! A másodikat már a családjának vitte, biztosan megéheztek!

A költőüregben gyönyörködtek a pelyhesben.

– Milyen mókás! Majd megtanítalak repülni! – mondta büszkén a papája.

– Persze, majd, ha eljön az ideje! – zárta be a beszélgetést a mama.

Épp akkor dugta ki a fejét a második tojásból a fióka.

– Szervusz, kincsem! A mamád vagyok! S itt a papád, és a bátyád is!

A kis fióka csak nézelődött, fészkelődött.

– Milyen gyönyörű vagy! – dédelgette a mama, s gyönyörködött minden mozdulatában. Harmincszor kelt fel a nap, amióta az első gyurgyalagfióka kikelt a tojásból.

Lassanként elérkezett az idő, hogy repüljön. A papa lelkesen mutatta, hogyan tartsa a szárnyát, hogyan rugaszkodjon el, hogyan használja ki az áramlatot. A mama csak aggódott: elég nagy már? Nem történik vele

valami? Nem zuhan le? Mire felocsúdott volna, a kis gyurgyalag-­fióka már repült is a papa után.

– Nézd, mama! Tudok repülni! – kiáltotta mámorosan. Büszkén nézett utánuk. Telt-­múlt az idő. A költőüreg egyre szűkösebb lett. Már a kisebbik fióka is önfeledten repült a löszfal oldaláról. A gyurgyalag mama még várakozott, hogy a harmadik tojásból is készülődik-e a fiókája. A nappalokat éjszakák váltották fel, de csak nem kelt ki. Összeszorult a mama szíve. Vajon, mi történhetett? Ebben a gömb alakú tojásban nem fogant meg az élet. A mama egész éjjel le sem hunyta a szemét, szomorú volt.

Mennyire várta őt is! – Az életben vannak dolgok, amelyekre nem tudunk hatni, s a legtöbb, amit tehetünk, hogy elfogadjuk. Itt van ez a két gyönyörű gyurgyalagja, a párja, a családja, a barátaik.

Hajnalban ébredt, és sehol nem látta a nagyobbik fiókáját. Kérdezte a papát, a húgát, a szomszédokat, a barátokat, de bizony senki sem látta. Keresték, kutatták, a löszfal minden odújába benéztek. Már a nap is lement, de a fióka nem ért haza. Soha nem volt ilyen hosszú az éjszaka! Minden gondolata csak ő volt! Hol lehet? Mi történt vele? Minden nap új reményt ad! – győzködte magát a mama. Még pirkadat előtt elrepült, úgy sem tudott volna egy szemhunyásnyit aludni. Alig ért az első fához, azt hitte, nem hisz a szemének!

Az elveszettnek hitt fiókája ott üldögélt barátai körében.

– Hol voltál ilyen sokáig? Mindig kértem, ha elhagyod a löszfalat, szólj! Úgy vártalak!

– Bocsánat, mama! Máskor úgy lesz! – mondta a megkerült ifjú gyurgyalag.

Másnap reggel kisebbik fiókája ébresztette.

– Mama! Én a gólyákkal kelek majd útra Afrikába!

– A gólyákkal? – hüledezett a mama. – Gondolkozz egy kicsit! Mekkora a gólya, és mekkora vagy te? Hogy tudnál együtt repülni velük?

– De mama, a gólya a legjobb barátom! – vágta rá konokul a fióka.

– Lehet a legjobb barátod, persze, de kérlek, velünk repülj! Aztán majd Afrikában megkeresitek egymást! – zárta le a vitát a gyurgyalag mama.

– Ezek a mai fiatalok, még a tojáshéj a fenekükön van! – motyogta magában, amíg álomba merült.

Az egyik nyári éjjelen óriási vihar jött. Nyirkos csönd lepte el a löszfalat. Csupán a papa horkolása hallatszott. Már a csillagok sem látszottak. Csak a hold sápadozott az égen. A folyó felől sirályok vijjogását hozta a szél. Valami mozdult a szürkületben. Érezni lehetett a víz, a vihar szagát. Föltámadt a szél, csak úgy süvített a löszfal résein. A kis gyurgyalag szívét a félelem szorította össze.

– Tesóm! Odakucorodhatok hozzád? – kérdezte reménykedve.

– Persze, hugi! Gyere! – s szárnyával gyengéden betakarta reszkető testvérét. Jó volt mellébújni! Mindig is csodálta a báty­ját. Ő is szeretett volna olyan gyönyörűen repülni, olyan ügyesen vadászni! S pont olyan ragyogó farktollra vágyott, mint a testvéréé.

Valami jóleső melegség, boldogság járta át a szívét. Tőle tanult meg különbséget tenni a szép és a csúf, a jó és a rossz között. A végtelen nyugalma mindig jó hatással volt rá.

Jó testvérek voltak, de azért mindig adódtak viszályok. A kis gyurgyalagnak mindenről mindig megvolt a véleménye, és azonnal ki is mondta:

– De mama! A tesóm három bögölyt kapott vacsorára, én meg csak egy lepkét! S különben is, ő miért maradhat kint este a löszfalon, amikor nekem már haza kell jönnöm?

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok gyötörték. A mama és a papa próbált szelíden, igazságosan engedni a két fiókának. Eltelt a nyár, ezernyi örömmel, kalanddal.

A szeptemberi pirkadat egyre hűvösebb lett. A folyóparton a fák sárgába és bíborba öltöztették a leveleiket. Mások voltak a fények, a hangok, az illatok.

– Itt az idő! – súgta a belső hang.

Arra gondolt, milyen jó lesz megmutatni majd a fiókáiknak Afrikát, és az egész világot. Mindent megtanítottak már nekik: mit lehet repülés közben megenni, hogy szedjék ki a darázs fullánkját, hogy kell gyorsan elrejtőzni, ha a hatalmas szárnyú madár jön. S arra is, hogy törődni kell a társaikkal! S milyen szerencsések, hogy egy csapathoz tartozhatnak!

Örömmel üdvözölték egymást a gyurgyalagok. Féltő szemmel figyelték a hangoskodó ifjakat. Mert bizony az úton mindenkire sok veszély leselkedik! – Nem kell félni! Együtt erősek vagyunk, mindent kibírunk! S mindig van valaki, aki észreveszi az örömödet, a bánatodat!

A csapat biztonságot ad! Majd hamarosan eljön az idő, amikor az ifjak is a maguk útját járják. S mennyi lehetőség van bennük! – töprengett a mama.

Egy kicsit még elgondolkodott; már régóta tudja, honnan jött, és hova tart. S azt is tudja, mi az életfeladata: fészekmelegséget biztosítani szerettei számára. S ehhez adatik némi idő itt ezen a földön. Mindig találunk társakat az úton.

Még köröztek egy kicsit a folyó felett, amely ezernyi sugarat vert vissza búcsúzóul. A mama utoljára visszapillantott a löszfalra, és azt gondolta:

– Hisz az élet csodálatos, és mennyi örömet rejt! Csak észre kell vennünk.

Szeretettel ajánlom családomnak, akik mindig támogattak.

(Megjelent 2011-ben, a Mesék könyvében.)