Megélt évtizedek a rendszerváltásig

A szerző dr. Gesztesy András jogi és teológiai doktor, aki keresztény filozófiát tanított a Pécsi Tudományegyetemen, majd a Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskola tanszékvezető tanára lett és tiszteletbeli kanonok, aki a hetvenes évek közepétől tíz évig nagyhatású és szeretett segédlelkész volt Dunaföldváron. A rendezvényen a hallgatók között ült sok egykori hittanosa, hajdani ifjúsági csoportjának és az általa alapított együttesnek, a későbbi Cantemus kórusnak a tagjai. Eljöttek, mert annak idején sokat kaptak tőle. Ahogy Fafkáné Simon Ildikó mondta, Gesztesy András segített egy lépéssel közelebb kerülni Istenhez, és olyan tudással gazdagította őket, amelyre a mai napig építeni lehet. Példakép lett abban is, hogyan kell közösséget teremteni. Ez alkalommal Fafka Júlia szép Mária-énekkel, Regényi Júlia népi egyházi énekkel, Pataki Eszter Debussy-darabbal járult hozzá a lelkipásztor alaptételének bizonyításához: az istenhit és az igazi műalkotás, így a zene a transzcendencia síkján összefügg.

Az Én is itt voltam című könyv emlékirat. Ez az a szubjektív műfaj, mondta a szerző, amelyet mindenki művel, hiszen szabadon visszanézünk életünkre, a történtekre. De jó, érdekes és mély emlékiratot csak az képes írni, tehetjük hozzá, aki látásmódja, tudása, humánuma és hite alapján képes értékeket kiemelni, értelemmel, érzelemmel és humorral mélyre ásni. Gesztesy András ilyen. Ráadásul lelkipásztor. Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát a könyv ajánlójában ezt írta: „Ragyogó és hűséges képet adtál arról a társadalmi és egyházi légkörről, amelyben osztályrészünk volt.” Ebből érzékelhető, hogy nem csupán személyes leltár ez, hanem sokkal több annál.Az Én is itt voltam szerzője az emlékezésnek különös módját választja. Nem történéseket, nem eseményeket mesél el, hanem inkább meg szeretne értetni magából valamit, ahogy írja – amolyan vázlatos krétarajzokat készít élete nagyjairól, megörökítve egyéniségüket. „Magam helyett elsősorban róluk szólnék. Talán akkor mondok magamról is a legtöbbet.” Így családján kívül szól azokról a személyekről, akik – sokszor tudtuk nélkül – egyéniségmintákat, életmintákat adtak; néhány sorsforduló találkozásról, amely „gondviselésszerű véletlen” volt, azaz „nem a Mindenható ajándékozó kedve nélkül történt”. Alakjai között akad háromszor is bebörtönzött regnumi pap, szerzetes, tanár, karvezető, professzor, az olvasó számára ismert és ismeretlen személy. Beszél egykori egyetemi és szemináriumi társairól, lelkészekről, tanítványokról és barátokról, püspökökről és hétköznapi magyarországi vagy erdélyi emberekről. Akad nem egy olyan is, akiről kritikusan ír, keményen, néha humorral, de megbocsátással.

Az emlékezés közben kirajzolódnak az általa megélt évtizedek egészen a rendszerváltásig. Mert itt volt, s tanú volt. Szó van a magyar történelem éles helyzeteiről, egyház és hatalom viszonyáról; a békepapokról, forradalmiságról, feljebbjutásról és megmaradásról, besúgásról és beépítési kísérletről, egyházi elvekről, hitről, kegyelemről és megbocsátásról; gondolkodásról és tudásról. Szól az illegális egyházi szervezetekről és a közösségekről; a gitározással, túrákkal, focival, azaz élettel teli ifjúsági lelkészi tevékenységről. Mert a Regnum jelképe is a stóla és a foci volt – mondja. Állítja, ha van gyerek és ifjúság, akkor van jövő, ott az egyház meg van mentve. Mert szerinte a kereszténységre nem tanítani, hanem nevelni kell, és nevelni csak közösséget lehet, és csak közösségben. Könyvében mesélt a tudásátadásról, a küldetésszerű erdélyi utakról, amelyek mindig lelkigyakorlatok is voltak. Mindenről tárgyilagosan, mégis szenvedéllyel, szókimondóan és önkritikusan, mély intellektuális szellemiséggel. Ezeket a jellemzőket Gesztesy András hallgatói, régi hívei jól ismerik, de könyve bemutatóján bizonyította is.Ezen a délutánon érezni lehetett azt a szeretetet és tiszteletet, amellyel a hetvenéves lelkipásztort fogadták, s ahogy a rendezvény után még jó óráig körbeülték, hallgatták, mint „fehérek közt egy európait.”