Két dunaújvárosi főszereplő igaz története a drogról és a következményeiről

Két olyan emberrel találkoztam tegnap délelőtt, akik még a mai, szavakat nagyon gyorsan elkoptató világban is bőven kiérdemlik a „hős” jelzőt.

Holott egész eddigi életük legnagyobb részében csak megvetésben, lenézésben, büntetésben volt részük.

Biztos vagyok abban, hogy még most, történetük egy szép fejezetét hallva is sokan megvonják a vállukat: megérdemelték!

Majd önök eldöntik, hogy így van-e.

A találkozás előzménye:

Maga a kábítószer és a bűnmegelőzési prevenciós roadshow a Dunaújvárosi Roma Nemzetiségi Önkormányzata és az általa alapított DHHF Nonprofit Kft. elképzelése és kezdeményezése alapján készítették el kisfilmjüket ” Kiút az alvilágból ” címmel, saját erőből, amihez azóta csatlakozott az MRE Újvárosi Drogambulancia csapata, valamint segítséget jelentett nekik a „Szeretett nepper” kisfilm stábjának engedélye, hogy vágóképeket és jeleneteket rendelkezésükre bocsátották elképzeléseik megvalósítása érdekében. Ennek alapján partnerként Dunaújváros Megyei Jogú Város Önkormányzata által alapított Bűnmegelőzési és Kábítószer Egyeztető Fórum biztosítja részükre pályázati források által az anyagi lehetőséget fellépéseik és előadásaik lebonyolításához.

A filmet szerdán délelőtt levetítették a Dunaújvárosi Szakképzési Centrum Dunaferr Szakközépiskolája és Szakiskolája tanulói előtt. A diákok az általánosnak mondható, „már megint mi a fene ez?!” arckifejezéssel ültek.

Egy darabig.

Aztán olyan néma csendben, moccanatlanul ültek, hogy néha azt hittem, egyedül vagyok a teremben.

A film jó.

Alkotói: Szabó Nil operatőr, vágó, szerkesztő és Hosszú János rendező, a Dunaújvárosi Roma Nemzetiségi Önkormányzat elnöke.

Jó volt a felkonferálás is Szabó Niltől, aki azt mondta: „Nem okoskodni jöttem. Nem akarok senkit se le, se rábeszélni. Majd ti eldöntitek, hogy mit akartok. Csak nézzétek meg a filmet.”

És elindult a film.

A kábítószer-fogyasztásról és annak következményeiről szólt.

A részben nem dunaújvárosi helyszíneken készült, rendkívül hatásos vágóképek mellett alapvetően két ember látszódott a vásznon, akik nem csináltak semmi különöset, csak ültek a kamerával szemben, és (egymást váltva) beszéltek.

Nem volt kitakarva az arcuk, eltorzítva a hangjuk, a nevüket (a teljes, valódi nevüket) is kiírták a képre. Kovács Ferenc. Tamás Róbert.

Fecó és Robi

Ha jól ismerem a mai szlenget, akkor ők egykor „nagy arcok”, „óriási figurák”, igazi nehéz fiúk voltak. A testalkatuk most is megvan hozzá, és kopasz fejük, tetoválásuk még mindig alkalmas lenne arra, amit a bűnügyi közlemények többnyire úgy írnak le: félelmet keltő fellépés.

Ehhez képest nagyon csendesen, szelíden, egyszerűen beszélnek. Ugyanakkor nagy láttató erővel, rendkívül hitelesen.

Fecó tizennégy-tizenöt évesen kezdte az egészet, először csak egy-két üveg sört nyomott be a haverokkal, aztán hamar eljutott a töményebb italokig és a kábítószerig. Nyomta éjjel-nappal, nem számított se család, se gyerek, se szülő, csak a buli, a verekedés, a szer. Eladdig, hogy végül nyolc évi fegyházat kapott kábítószerrel való visszaélésért. A fegyház a legszigorúbb szabadságvesztési fokozat. A nap huszonnégy órájából huszonhármat egy cellában töltesz, vagy kétszemélyes, vagy negyvenszemélyes cellában. Heti két fürdő, havi egy beszélő.

Fecó azt mondja: ott mindenki keménynek álcázza magát, de a börtön mindenkit megtör. Olyan nincs, hogy nem. Tönkremegy a család, a gyerek, nincsenek barátok, ismerősök, nincs semmi.

Robi is alkohollal indított, aztán jött a drog és a fékevesztettség. Amiben nem számított semmi és senki. Jött a pszichiátria, ahova paranoiás (üldözési mánia) rohamai miatt került, éveken át, rendszeresen, hetekre, az ágyhoz mind a négy végtagjával kikötözve. Amikor kint volt, eltaposott mindenkit, aki elébe került, állig felfegyverkezve közlekedett, bekábítózva vezette a kocsit, úgy, ahogyan eszébe jutott.

Fecó tizenegy éve tiszta, Robi hat éve. Nem isznak egyetlen kortyot sem, nem drogoznak egyáltalán.

Nagyon kevés ember képes ezt megtenni. Egyedül senki. Fecónak az anyja segített. „Nekem a fiam jelentett motivációt. Magamért már rég nem tettem volna semmit”, jegyzi meg Robi. „Azt éreztem, hogy túl kell élnem: volt, aki belehalt”, mondja Fecó. Vállalták a rehabilitációt, ahol egy egész csapat állt ki mellettük, de még így is sokan visszaestek, öngyilkosok lettek. Komolyan képzett, (egykor) magas beosztású emberek is.

Fecó a rehab után dolgozni kezdett, ma is folyamatosan három műszakba jár, rendszeresen találkozik a gyerekeivel, de a házassága végleg ráment az előéletére, a börtönre.

Robi a dunaújvárosi drog­ambulancián dolgozik, segítő tanácsadóként.

Mindketten rajta vannak a legnagyobb internetes közösségi oldalon, segítenek bárki rászorulónak.

A film végén Szabó Nil élőben feltett a főszereplőknek pár kérdést, akik megerősítették: egyetlen lépésen múlik minden. Az elsőn. Ha úgy tetszik, egyetlen szón: „Nem!”

S ehhez kell a legnagyobb bátorság.

Az a legkeményebb csávó, aki ezt a nemet ki tudja mondani, amikor droggal kínálják.

Attól tartok, hogy a lényeg még ezek után sem világos sokaknak.

Ez a két ember, akik hihetetlen teljesítményt vittek véghez azzal, hogy lejöttek a szerről, a kivételt jelentik. Ők a kisebbség.

A többség, akik meg sem próbálták abbahagyni vagy sikertelenül próbálkoztak vele: már halottak.

Ahogyan halott lesz hamar, túlságosan is hamar azoknak a nagy többsége is, akik most vannak benne a drogozásban – és kísérő jelenségeiben, mondhatni tartozékaiban: a prostitúcióban, bűnözésben, betegségben.

Ha a drogozás önpusztító jelenség lenne, akkor is kár lenne mindenkiért, aki beleesik.

De a kábszer nem csak a drogost pusztítja, hanem mindenkit, akit elér. A drogos családját, barátait, szomszédait, lakóhelyét. Megszámlálhatatlan embert. Megszámlálhatatlan helyet.

És csak egyetlen döntés.