Az én történeteim – 14. rész

Visszatekintve, amikor 1972. december 3-án megszületett a kislányunk, Andrea, már két éve a Weiner Tibor körúton laktunk. Ezután a feleségem három évig GYES-en otthon maradt. A fiúnk, Miklós, aki Andi születésekor öt éves volt a Radari óvodába járt. Busszal vitték és hozták őket a Ságvári iskola elől. Én dolgoztam, tanultam és sok elfoglaltságom volt. Utólag sajnálom, hogy keveset foglalkoztam a családdal, a feleségemre igen nagy teher hárult.

A magyar tenger varázsa

Amikor a kislány kétéves lett és már jobban kerestem, minden nyáron családostól elmentünk a Balatonra, valamelyik szakszervezeti üdülőbe. Általában Balatonszéplakra. A harmadik gyerek megszületése után is minden nyáron elmentünk. Kocsink nem volt, ezért felpakolva gyerekholmival vonattal utaztunk. Körülményes volt, de alig vártuk, hogy mehessünk.

A Balaton megfizethető volt és legalább két hétig együtt volt a család. Balatonszéplakon sok vasműs családdal barátkoztunk és szép élményeink voltak. Az elején a Medicor üdülőbe jártunk majd, amikor felépült a Dunai Vasmű új üdülője attól kezdve oda.

Egyik alkalommal találkoztunk ott a Friedrich Feriékkel, aki szobrászművész, és akik szintén ott nyaraltak. Megcsodáltuk, hogy a Feri milyen jól szörfözik. Ide adta, hogy én is próbáljam ki, de én nagyon ügyetlen voltam. Ahogy felléptem, már bele is borultam. Nem úgy a feleségem. Ő fellépett rá és ment vele legalább tíz métert. Égtem a család előtt. Azóta is emlegeti. Máskülönben minden jó volt. Az üdülő kultúrfelelőse folyamatosan szervezte a programokat a felnőtteknek és a gyerekeknek egyaránt. 

Minden turnusnak rendeztek zenés ismerkedési estet és búcsúestet is. Életre szóló kapcsolatok és barátságok is köttettek. Az üdülőben nem volt kivételezés, főnökök és beosztottak egyenlő elbánásban részesültek.

Megvalósult álom, - újra együtt a család

1976-ban, a második gyerek megérkezése után pár évvel a Weiner Tibor körúti (egy szoba ebédlőfülkés) lakásunk már kicsinek bizonyult. A húgomék a Károlyi Mihály soron laktak a mamával egy kétszobás nagykonyhás földszinti lakásban és náluk is volt két gyerek. Összejártunk, de több mint egy kilométerre

laktunk egymástól. A városban akkoriban vezették be a „szövetkezeti lakás” fogalmát, ami lehetővé tette, hogy OTP segítséggel az állami bérlakást ráfizetéssel, saját tulajdonú szövetkezeti lakásra cseréljük. Sokan jelentkeztek, de volt lakás mert, akkoriban épültek a Dózsa II. lakónegyed tíz emeletes sorházai az egykori Tanácsköztársaság úton (ma Köztársaság út). Itt több mint száz (két szoba- hallos) lakás várt átadásra. (Lásd: címlap fotó.)

Megbeszéltem a húgomékkal és a mamával, hogy velünk együtt ők is cseréljék el a lakásukat szövetkezeti lakásra. A városi tanács építészeti osztályán lévő tervek alapján kiválaszthattuk, hogy melyeket szeretnénk. Ezek után a Tanácsköztársaság úti középső épület 6-os lépcsőházába kaptunk egy- egy saját tulajdonú, két szoba-hallos lakást. A mamáék az első emeleten, mi pedig a harmadikon.

Minden álmunk valóra vált, mert együtt volt a család. Ettől kezdve a mama, akinek külön szobája lett a húgoméknál, sokat lehetett a mi gyerekeinkkel is. Vasárnaponként nálunk ebédelt és ha kértük vigyázott az unokákra.

Mindenki iskolába járt

Költözéskor 1976-ban nekem épp a Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetemen kellett lennem, ezért a feleségem aki a kertészetnél dolgozott adminisztrátorként, egyedül intézte a költözést a munkatársai segítségével. Szégyelltem magam, de ő ügyesen megoldotta a dolgokat. Ráadásul, ő és a húgom ebben az évben már másodikba jártak levelező tagozaton a gimnáziumba. A húgom férje, Nándori Ferenc szintén tanult. Ő nappali tagozaton a Pécsi Pollack Mihály Építőipari Főiskolát végezte. Szerencsések voltak, mert a mama sokat segített nekik a gyerekek gondozásában.

Nagyon meg kellett „kapaszkodni”

A Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem - ahogy a nevében is van - tényleg „nehéz” volt, mert a főiskola elvégzése után néhány évet kihagytam. A hatéves levelező tagozat 5. évfolyamára vettek fel 1976-ban. Mindent önállóan kellett megtanulni, mert a havi egy hetes ottlét alatt alig volt előadás. Állandóan zárthelyiket írtunk. Jellemző, hogy a kezdő 70 fős osztályból a fél évi vizsgák után harmincan maradtunk. Év elején én is féltem a lemorzsolódástól, mert a -nálam tíz évvel idősebb - mechanika tanárunk már két zárthelyimre is nullás „érdemjegyet” adott. (Úgy alázott bennünket, hogy 1-es helyett 0-ást adott, persze nemcsak nekem.)

Amikor a harmadikat írtuk ott sétált a teremben és megállt mellettem. Ránézett a feladatlapomra és azt mondta: - Aki nem tudja ezeket megtanulni annak nem kell ide járnia! Harmincegy éves voltam és sértett ez a lekezelő beszólása. Felkaptam a fejem és egyből azt válaszoltam neki, hogy -Tanár úr, önnek ez a szakmája, ezért nem csoda, hogy ért hozzá. Én a szakmámhoz legalább annyira értek, mint ön ezekhez a feladatokhoz! Majd megtanulom! Elvörösödött és szó nélkül ott hagyott. Sokan voltak, akik nem bírták az ilyen lelki terhelést!

A fél évi vizsgákra valahogy tényleg megtanultam és hármast adott mechanikából.

Az egyetemi évek alatt jó tapasztalataim is voltak. A diploma munkám megírásához is sok segítséget kaptam. Az egyetemi konzulensem Bodorkós Gellért adjunktus volt, aki később a Lőrinci hengermű hengerállványának felújításában is részt vett. 1978-ban befejeztem az egyetemet és megkaptam az Okleveles gépészmérnöki diplomát.

Váratlan találkozás és egy kellemes program

Az egyetemi vizsgáim után négy év múlva Balatonszéplakon volt egy három napos Országos Karbantartási Konferencia, ahol találkoztam egykori, egyetemi mechanika tanárommal, akivel az egyetemi évek alatt volt egy kis szópárbajom.

A konferencián a lemezvágó ollókésekben ébredő feszültségekről tartott egy színvonalas előadást. Szünetben odamentem hozzá, üdvözöltem, és megkérdeztem emlékszik e rám mert, hogy négy évvel azelőtt levelezőn ott végeztem az egyetemet, és írtam néhány nullás zárthelyit. Nem emlékezett! Ettől függetlenül gratuláltam neki az előadásához. Nem ezt várta és meg is lepődött ezen.

A konferencián történt, hogy egyik délutánra szerveztek egy balatoni zenés hajókirándulást a résztvevőknek. Busszal mentünk be a siófoki hajóállomásra és én szokásomhoz híven, majdnem lekéstem a buszt és emiatt nem tudtam kiöltözni, mint a többiek. Csak egy farmer és egy póló volt rajtam. A hajón terített asztalok és egy szalonzenekar várta a konferencia résztvevőit. A férfiak fehér ingben, nyakkendőben, a hölgyek estélyiben feszítettek. Kihajóztunk a Balatonra, ahol halk zeneszóra megvacsoráztunk majd a vacsora után meglepetésként, egy színvonalas műsorral kedveskedtek az „úri társaságnak”.

Kivitték az asztalokat és egy táncparkettet alakítottak ki, de nem nekünk, hanem az egyik dunaújvárosi modern táncegyüttesnek. Csinos, fiatal lányok, lenge öltözetben, a műsorukkal óriási elismerést arattak. Miután megvolt a műsor a lányok kivonultak, de a zenekar továbbra is tánczenét játszott, és a jelenlévő hölgyek, urak elkezdtek táncolni. Én baráti társaságban ültem, de nem kértem fel senkit, mert nem akartam égetni a partneremet az öltözékemmel. Azt vettem észre, hogy a táncegyüttes tagjai már átöltözve fiatalos, utcai ruhában vissza szállingóztak és a szélekről figyelték a táncolókat.

Mivel, az öltözékem hasonló volt, mint az övék, felbátorodtam és felkértem a szólótáncos lányt, aki szabódott, hogy biztos nem tudunk együtt táncolni és csak botladozni fogunk. Megnyugtattam, hogy azonnal leülünk, ha nem jön össze a dolog. Olyan jók voltunk, hogy többen azt hitték, hogy én is közéjük tartozom és helyet adtak tánc közben. (Kár, hogy nem készült videó.) Erre a társaság többi, férfi tagjai is felbátorodtak és szintén felkérték a lányokat. Az én partneremet is le akarták kérni, de nem ment el mással (!) Több mint fél órát táncoltunk, majd kikötött a hajó és visszavitték őket Dunaújvárosba. Néhányan a fiúk közül javasolták, hogy maradjunk még Siófokon és üljünk be valahova. Beültünk és késő éjszaka volt mire gyalog visszaértünk Balatonszéplakra.

Folytatjuk!

Szerző: Nyíri Miklós