Mindenkinek jár, hogy közösségben tanulhasson

– Három és fél éve, 2019 márciusában indult minden. Ugyanis ekkor kezdődött a kálváriánk Kristóffal, a kisfiammal Dunaújvárosban. Szakértői papírjaival a kezemben sétáltam be a Dunaújvárosi Óvodákhoz, kérve az óvodai elhelyezést. Szigetszentmiklóson tökéletes helye volt integráló intézményben, és abban a hitben voltam, hogy mindenhol úgy működik a rendszer, mint ott. De sajnos nem így lett. Szakemberhiányra hivatkozva Kristófnak el kellett hagynia az óvodát a harmadik napon. Ekkor kértem először az akkori kórházigazgató, munkahelyem vezetőjének, dr. Mészáros Lajosnak a segítségét, mert tudtam azt, hogy ha ezt hagyom, ha otthon kell maradnom a gyerekkel, akkor búcsút inthetek a munkahelyemnek, és így nem tudom fizetni a fiam fejlődéséhez elengedhetetlen magánfejlesztéseket sem. Akkora segítséget kaptam tőle, hogy másnap reggel már az akkori Humán Szolgáltatási Osztály vezetője, dr. László Borbála faggatott a problémáról, sorban érkeztek a kerekasztalhoz az érintett területek vezetői. Mindenkit odahívott az osztályvezető, akitől az azonnali megoldást várta. Ekkor tudatosult bennem, hogy Dunaújvárosban csak nagyon korlátozott számban vannak felkészülve SNI-s gyerekek fogadására. 

Miután az esetünk ismert lett a Megyei Szakértői Bizottság számára is, Kristóf helyzete megoldódott. De nem hagyott nyugodni, hogy mit lehetne tenni a többi SNI-s gyerek érdekében, akik kiszorulnak a közösségi oktatásból. Tisztán kell látnunk, hogy egy ilyen döntés nem csak az adott gyereknek jelent akár élete végéig kiható negatív csapást, hanem az egész családjának. Hiszen a legoptimálisabb esetben is a két szülős, két keresős családból egy keresős család lesz. A megváltozott anyagi lehetőségekkel pedig – egyénileg – szinte megoldhatatlan feladatokká nőnek a fejlesztések, amelyekre közösség nélkül fokozottabban szükség van a speciális igényű gyerekek fejlődése érdekében. 

Ekkor sietett segítségemre Kálmánné Tóth Mária, az Esőemberek Szüleinek Dunaújvárosi Egyesületétől és megmutatta azt az utat, hogy melyiken kell elindulni a jobbítás reményében. Így, ahogy illik, senkit sem megkerülve, bekopogtam Barta Endre humánpolitikai alpolgármester úrhoz, aki felajánlotta segítségét, hogy ha lesz ötletem, akkor térjek vissza vele és segít a megvalósításában. Gyenes Évától is minden támogatást megkaptam, hogy összeszámolhassam, mégis hány gyerekről lenne szó. Felvettem a kapcsolatot az általános iskolák igazgatóival és itt ki is emelnék két óriási segítséget. Egyikük Kovács Erzsébet, aki az irodájába invitált és leültetett kicsit beszélgetni arról, hogy nem biztos, hogy jó az a megoldás, amit én szeretnék, hogy mindenáron integráljunk, mert a 20-30 fős osztályokban szétesnek az érintett gyerekek, a többi gyerek és a pedagógus is. Miután felszállt a lila köd, érkezett egy másik nagyon fontos információ, amiért szintén hálás vagyok a mai napig Szóládi Zoltánnak, hogy próbáljam meg felvenni a kapcsolatot már meglévő intézménnyel, hátha idejönnének. A Gyermekházat javasolta. 

Két hónapig telefonálgattam, szedtem össze a gyerekeket, írtam a jelentéseket a Gyermekháznak, mire lejöttek egy kávéra Dunaújvárosba és elhitték, hogy szükség van rájuk. Miután bólintottak, elvittük a „kész tervet”, (amit kért) Barta Endréhez. Keressünk hát helyet ennek a kezdeményezésnek – mondta az alpolgármester. 

Munkához is láttunk, de sajnos Szóládi Zoltán iskolájában való elhelyezést az ottani szülői munkaközösség meghiúsította. Majd berobbant a covid. Csúsztak az időpontok, semmit nem tudtunk intézni, minden bizonytalan lett.

A pandémia után azonban újra erőre kaptunk, Barta Endre közgyűlés elé vitte az ügyet, amit meg is szavaztak, felkérték a Gyermekházat a részletes terv bemutatására. Jött az újabb fekete leves. Nem volt olyan egyetlen önkormányzati tulajdonban lévő épület sem, amelyet a rendelkezésünkre bocsájtottak volna, és a hatóságok engedélyeztetési követelményeinek is megfelelt volna a nyolc osztályos általános iskola indításához. Ugyanakkor Mezei Zsolt alpolgármester kijelentette, hogy sem épületet, sem földterületet nem fogunk kapni az önkormányzattól. Ezért döntöttünk amellett, hogy megpróbálkozunk a vásárlással. 

Ekkor sietett újra a segítségemre dr. Mészáros Lajos országgyűlési képviselőként, aki a megyei rendőrfőkapitánnyal megbeszélte, hogy megnéznénk a volt Adu-Csepel iskola épületét. Kulcsrakész állapotban volt az épület. Egyetlen dolog hibádzott, ami miatt el kellett engednünk, hogy az iskola udvarát eladták az önkormányzatnak, akik parkolót csináltak belőle. 

De minden akadály ellenére eldöntöttük: akkor sem adjuk fel! Hiszen most már nem csak az én kisfiam számít, hanem az összes többi gyerek, aki egyéni tanrendbe kényszerült és nem tanulhat közösségben. Jelenleg gyűjtést szervezünk – ennek érdekében – az alapítványi oldalunkon, és ígéretet is kaptunk. A gyerekek ügye mindannyiunk ügye. Mutathatnánk példát, hátha lennének követőink. Alapítványunk a nyáron volt egy éves, az eddigi támogatásért cserébe csak köszönetet mondhatunk. De addig is mindent megteszünk, hogy létrehozzunk egy iskolát ezeknek a speciális igényű- gyerekeknek, mert nekik is jár, hogy közösségben folytathassák tanulmányaikat.