„Ha valami jó a szavaim által elindul, akkor az olyan értékes dolog, amiért érdemes kiállni.”

„Szerencsém is van”

– Azzal kezdeném, hogy romaként van tisztességes munkám, diplomám, otthonom, számomra nem egy megdicsőült példa, amit körbe kell hordozni. Hiszen nekem ez a természetes. Szerencsém is van, mert mindig olyan főnököm volt és van ma is, aki elfogad. Olyan munkám van, amit szeretek, és a munkahelyem a második otthonom. De bőven kapok és tapasztalok a mindennapokban olyan kritikákat és megnyilvánulásokat, amik miatt azt gondolom, pont a roma származással nem villognék. Mert a pozitív diszkrimináció – bár létezik – nagyon kevés a való életben. Mégis azért vállalom, hogy beszéljek magamról, hogy elmondhassam a gondolataimat, tapasztalataimat, mert ha akár csak egy embert elgondolkoztatok, ha valami jó a szavaim által elindul, akkor az olyan értékes valami, amiért érdemes kiállni.

Pejoratív a cigány elnevezés?

– Nagycsaládban nőttem fel, öten vagyunk testvérek. Anyukám magyar, apukám cigány származású. Itt kell egy kis kitérőt tennem a sokaknak zavarba ejtő kifejezésről. Bár tisztában vagyok azzal, hogy a hagyományos cigány elnevezés ma némelyek szerint pejoratív jelző, ami negatív jelentéstartalmat hordoz. De véleményem szerint egyik kifejezés sem kevesebb a másiknál, és egyáltalán nem sértő. Csak éppen a hagyományos cigány szó a magyar nyelv része, a roma pedig a közbeszéd elfogadott kifejezése.

Szóval mindkét felmenőm családja részéről erősen jelen volt a szüleim közös élete kezdetén a kirekesztés – később látva a sikereiket ez megváltozott. Úgy jellemezhetném a helyzetünket, hogy magukra voltunk hagyva. De az akarat nagyon sokat számít, és a szüleim szorgos munkája és kuporgatása eredményeként a falu közepén vettek egy házat. Ez a meghatározó tapasztalat azt a nézetemet támasztja alá, hogy a szegregált környezet nem jó. Pont ezért nem jó a közismerten szegregált területeken szociálisan hátrányos helyzetűek elkülönült élete sem, visszahúzzák egymást, és kevés a jó minta.

A család mintát ad

– A szüleimnek lehetőségük volt fejlődésüket szolgáló kapcsolatokat kialakítani a szomszédokkal, segítették egymást, életviteli tanácsot kaptak a tapasztaltabb emberektől. Mi, gyerekek is együtt nevelkedtünk a település közepén élő szomszéd gyerekekkel. Bár nem tanultunk nyelveket, de jártunk iskolába, és mindenkinek meg volt otthon is a feladata. Hárman felsőfokú, vagy diplomát adó végzettséggel rendelkezünk, a fiatalabb öcsém pedig szakmát szerzett, de szép egzisztenciát épített külföldi munkájából. Mi azt láttuk a szüleinktől, hogy édesapám a papírgyári munkája mellett fuvarozó vállalkozóként is dolgozott, anyukám a háztáji ellátása után dajka volt. Ezt igyekeztem a fiamnak is tovább adni, akit apa nélkül, de mégis nagy családban nevelhettem fel.

A szegénytelepeken szétesik a család

– Számomra Ercsi nemcsak egy város, ahol élek, hanem sokkal több annál. Anyám, apám, még a nővérem is itt született. Szinte az egész családom máig is itt él. Minden sarok, szeglet, és ember ismerős. Itt vannak a gyökereim, ez az otthonom.

Ezért fontos a közismerten szegregált területeken szociálisan hátrányos helyzetűek élete is, mert szorosan összefügg az ercsi mindennapokkal. Régen az asszonyok irányították általában az egész nagycsaládot, a romáknál is. Most azonban a család ezeken a szegénytelepeken teljesen szétesett, nem funkcionál. A fiatal lányok élete már a tízes éveik első felében arról szól, hogy ki lesz a férjük, hány gyereket kell szülniük. Hiába szeretnének tanulni, ha egyszerűen fogyasztói ügylet tárgyává és kiszolgáló személyzetté válnak olyan környezetben, ahol az értékrend teljesen el van tolódva. Például egy fürdőszoba nélküli házban élő család fiatal férfitagjának nem ritkán több százezer forint értékű telefonja van. Csak a semmittevés és a villogás jellemző.

Minden fiatalnak jár a lehetőség

– Tenni kell valamit, hiszen a szociálisan hátrányos helyzetű, elkülönülve élő közösség folyamatosan nő. Az én véleményem, hogy meg kellene szüntetni a szegregációt. Megoldásom is van: tanodát kellene üzemeltetni, ahol a gyerekeket ki lehetne ragadni a reménytelenségből, és igényt ébreszteni bennük úgy, hogy sok más mellett megtanítjuk nekik a viselkedési formulákat és az alapvető higiéniát. Van erre már példa Borsodban, ott jól működik.

Azonban a csak engedő, mindig csak adó módszer nem vezet eredményre. A fiam Amerikában él, a nála tett látogatásaim alkalmával erről is tapasztalatot szereztem. A szabályok ugyanis hazánkban biztonságot adnak. Mi nagyon szép mintát láthattunk a környezetünkben élőktől és a szüleinktől. De hiszem, hogy minden fiatalnak járna a jobb élet lehetősége.