Jó szerencsét!

Engedjék meg, hogy egy személyes felütéssel kezdjem e sorokat, épp tíz éve hagytam el a Dunaferr-t és mintegy nyolc éve nem voltam a gyár területén sem. Sok víz lefolyt azóta a Dunán is, a kerítésen kívülről is azért szorítottam, hogy a termelés fenntartható legyen és sok ezer ember és családjuk munkája ne lehetetlenüljön el. Mondhatni nem sokon múlt. Bár nekem is markáns véleményem van erről, de a tanulságok levonását ezúttal meghagyom másoknak.

Vérző szívvel láttuk, tapasztaltuk, hogy egy hét évtizedes vállalati kultúra fenntartása, működtetése nem megfelelő kezekben van, a szemünk előtt megy tönkre. Ilyen üzemi szakember gárdával, ekkora „élni, tenni akarással” – adott időszakban - óriási acélpiaci kereslettel a csillagokat le lehetett volna hozni az égről. Persze az ismeretlen tulajdonosi háttérrel, a mintegy 500 milliárdos veszteséggel nehéz talpon maradni. Azt, hogy miért jutott mégis ide a cég többen, többször írtak róla.

Most eljött az idő. Hogy miért most? Azért, mert leállítani egy ekkora gyárat le lehet ugyan, de újraéleszteni nagyságrendekkel nehezebb. Az utolsó utáni órában – kormányzati közbelépéssel – sikerült megakadályozni azt, hogy a gyár padlót fogjon. Ebben a helyzetben a felszámolás volt az egyetlen lehetséges megoldás az életben maradásra és az újrakezdésre. A nagyolvasztói csapolásnak, a hideghengermű idei első tekercseinek együtt örülhettünk a helyszínen, és annak is, hogy mindezt felelősségteljes döntéshozók is megtisztelték jelenlétükkel.

Bízzunk abban, hogy a folyékony fázis újraélesztése, a termelés fokozatos felfuttatása azzal a szakmai közösséggel, akik tenni akarnak a gyárért és természetesen az új befektető és a kormányzat sikeres együttműködésével ez sikerülni fog! Ehhez mi csak azt kívánhatjuk: Jó szerencsét!