A gyerekek, unokák jelentik számára a vitamint az élethez

Ahogy a vendégek láttán tombolásba kezdett házőrző kutyust megúsztuk, megnyugodva léptünk be a takaros házba. Egy kedves, jó erőben lévő hölgy fogadott bennünket. Gondoltam, majd most bevezeti a nővérét… Nagy örömömre kacagva mondta: „Én vagyok a kilencvenéves!” Szinte el sem hittem, hogy a Bözsi néni lett a szép korú... 

– Hogy érzem-e ezt a néhány évet? Van úgy, hogy igen, máskor nem. Most például jól vagyok. Nagyon ritkán van rossz­ kedvem, mert gyakran jönnek hozzám az unokáim és a dédunokáim. Velük vagyok boldog, azt is mondhatnám, hogy ők adják nekem a vitaminokat az életemhez! Szerencsére nagy a családom: két fiam, öt unokám, kilenc dédunokám van. 

– A ház előtti, szépen elgereblyézett terület is a maga érdeme, ugye? 
– Fölengedett egy kicsit az idő, és szép rendet csináltunk… A kerti munkához már csak annyi közöm van, hogy körülnézek benne, hiszen a családom munkálja meg, mert a kapálást már nem vállalom. 

– Patikarend van a házban is... 
– Idefigyeljen! Van én nekem egy rendes családom, akiknek nem kell szólni, hogy ebben-abban segítsenek. Mellette a polgármester úr csapata is meglátogat, ebédet hoznak, bevásárolnak, és a gyógyszereket is meghozzák. Hála a Jóistennek jól el vagyunk látva, a gondunkat viselik. 

– Takaros ez a régi sparhelt! 
– Magának is tetszik? Én is nagyon szeretem, de ez nem dísznek van ám itt! Jobban lehet rajta sütni-főzni, mint a gáztűzhelyen. Minden elkészül rajta. Azért van a renje (a sütője)! Régen csak bedobáltuk a krumplit úgy hajastól hamar megsült, adtunk hozzá egy kis sült szalonnát. Kell attól jobb reggeli, vagy vacsora?! Fával tüzelek benne. Ide van készítve a gyújtós, és, ha kell, egy pillanat alatt szépen lobog benne a tűz. Nagyon jól fűt is. Jobban szeretem, mint ezt a gázkályhát. Azt csak éjjelre kapcsolom be. Hogy új-e? Dehogyis, várjon csak, több az, mint tízéves, ebben szinte biztos vagyok. Mindig is nagyon vigyáztam rá, gondját viseltem, azért olyan szép most is. 

– Háziállatok? 
– Hát a kutya, amelyik annyira kiabált, amikor jöttek, és hozzá még három macska is tartozik. Mindegyiket szeretem, jól tartom őket, de a házba nem jöhetnek be. Ez nálunk mindig is így volt. Lehet, hogy megsértődnek miatta, de lám, a jó koszt miatt mégis itt maradnak. Nem kell miattuk az órát figyelni, mert rendesen bezörögnek, ha megéheznek. 

– Mit mondana el az életéről? 
– Harmincháromban születtem, tíz-tizenegy éves voltam, amikor már az anyuval kettesben jártunk a határba dolgozni. Mivel az apukám ´41-ben elment a háborúba, és ott orosz fogságba került, magunkra maradtunk. Amikor kiosztották a földeket, kaptunk hét holdat, ott aztán a kapálástól a kukoricaszedésig bőven akadt ám munka. Apránként haladtunk, de előbb-utóbb meglettünk vele. A nagymama volt a szakácsnénk, mi pedig a földeken találtunk munkát. Annyi volt a dolgunk, hogy az iskolára már nem maradt idő, sokat hiányoztam. Akkor aztán eljött a tanítónk, és azt mondta anyámnak: „Böske! Ha nem is mindennap, de azért engedd el a leányt tanulni, mert arra is szüksége van!” Aztán az iskolát a háború után tudtam csak befejezni. Az apám nélkül nehéz volt a sorunk, minden fillérre szükségünk volt, ezért fölvettek vízhordónak a gazdaságba, Ménesmajorba. A nagykarácsonyi telepes leányok dolgoztak az ottani földeken, nekik kellett az ivóvíz. Cecei kannában, olyan három kilométerről ballagtam el vele. Fiatal voltam hozzá, ezért aztán, ha már nagyon nehéz volt, letettem egy kicsit, aztán mentem tovább. A kanna fedeléből ittak, aztán, ha kifogyott, indultam újra. A gémeskútról húztam a vizet, könnyű is voltam hozzá, nagyon bele kellett kapaszkodni, de a kannába is, amikor megtöltöttem. 

– Szórakozni jártak-e? 
– A fiatalok ki sem látszottak a munkából, de azért nem csak a nagyon ritka bálokban akartak egymással találkozni. Sokunknak volt tehenünk, amit kifejtünk és a tejet a csarnokba kellett vinnünk a kannákban. Az főleg a mi dolgunk volt. Út közben és ott is tudtunk találkozni egymással és egy kicsit beszélgethettünk. 

– Kitől tanult meg főzni? 
– Hát az anyósomtól, aki nagyon jó és türelmes asszony volt. Azt akarta, hogy én is mindent kitanuljak. 

– Miért maradt itt a faluban? 
– Szeretek itt lakni. Jó szomszédaink voltak, mindig segítettünk egymásnak. Amikor fölépítettük ezt a házat, amiben most is lakok, megmondtam az uramnak: én innét már soha, sehová sem költözök!