Egy ünneplő és boldog család

Marika néni adonyi származású, de már az ötvenes évek végén ezt a települést választotta a pedagógusi hivatásának letöltéséhez. Már akkor ott dolgozott, amikor a falu akkori négy általános iskolájának a központosítását akarták éppen nyélbe ütni. Korábban Szőlőhegyen, Kiskarácsonyban, a központi településen, korábbi nevén, ahogy a külső részen lakók nevezték: a Pusztán (bár akkor már hivatalosan a mai nevét viselte), a templom melletti „öreg” iskolában és a mostani elődjében, az „újnak” nevezett intézményben folyt a tanítás. Alapos munkával, hittel és a sikerre éhes gyermekekkel. Mindenhová gyalog, a szerencsések bicajjal jártak. 

– Visszaemlékezne az ötvenes évekbeli körülményekre? 
– Tessék elképzelni egy dél­előtt–délutáni képzési rendszert, ahol szombaton is volt tanítás. A tízórait vagy az uzsonnát papírszalvétába csomagolva hazulról vitték a gyermekek. A legtöbbször zsíros kenyeret, de voltak szerencsések a lekvárossal, és az egy kicsit lesajnált, cukros-vizessel érkezők is. A folyadékot a hagyományos falusi, talajvizes kútból húzták, és cecei kannákban vitték az osztálytermekbe, ahol egy állványon lavórt, s mellé törölközőt helyeztek el. Menza nem volt. Az iskolapadok írólapján középütt tintatartót találtál, ahová a tanító néni óriási műgonddal egy legalább egy literes üvegből kiporciózta a tintát az ott ülő gyermeke részére, ha éppen azzal gyakorolták az írás művészetét. A számítástechnikát a tízsoros számoló „gép” jelentette, ahol a fémpálcákra fűzött színes golyókat kézzel húzogatták. Ugye, muzeálisnak tűnik? A tinta és a könnyen elejthető tollszár persze reális veszélyt jelentett a tiszta ruhában iskolába indított gyerkőcöknek, de a fekete olajjal kezelt fa hajópadlón való elcsúszás sem sok jót ígért a ruhaneműk otthoni tisztasági ellenőrzésekor. A helyzet télen még aggasztóbbá vált, hiszen a termeket nyolcadikos fiú méretű szenes kályhákkal fűtötték. 
Az olvasó fantáziájára bízom a benne termelt hő melletti korom- és salakmaradék átkozottul jó festékanyagainak a ruházatokra jelentő veszedelmének fölmérését. 
Marika nénit az elvégzett munkája és a személyisége miatt hamar befogadták és megszerették az ottani emberek. Egykori diákjai ma is elragadtatva mesélnek róla. A kiváló pedagógus mostani beszélgetésük közben is boldog mosollyal, jó humorral, gyakori nevetéssel idézte föl az emlékeit: 
– Mindenekelőtt, köszönöm szépen a sok jókívánságot mindenkinek! Álmomban sem gondoltam, hogy valaha is ilyen megtiszteltetésben részesülhetek. Nagyon kellemes meglepetés volt, és most megéreztem a falu szeretetét. 

– Miért jó itt lenni Nagykarácsonyban? 
– A neve is nagyon tetszik. Nyáron is! Könnyű volt megszeretni és itt letelepedni. Még az itt tartózkodásom legelején, amikor megláttam a nekem háttal álló Emperger nénit a patak hídjánál (amikor én a templomnál álltam), és felismertem, akkor azt gondoltam, hogy én már véglegesen idetartozom és nagykarácsonyi vagyok. 

– Milyen volt a kapcsolata a tanítványaival és a szüleikkel? 
– A mi időnkben konfliktusok nélküli volt, mert tiszteltek bennünket. A gyerekek fegyelmezésével sem voltak gondjaim, néha előfordult, hogy fölemeltem a hangomat, főleg, ha a fiúk összeverekedtek. Azt nem tudtam elviselni. 

– Mit tanított legszívesebben? 
– Akkoriban egyszerűbb feladataink voltak. Írás, olvasás, számolás, ének és testnevelés várt ránk. Az utóbbit a legtöbben különösen kedvelték, hiszen szinte játék volt, és nem kellett rá tanulni! Az éneket a legjobban a Mikulást váró időszakban gyakorolták a gyermekek, mert remélhették, hogy ha szépen szól a daluk, az ajándékok is bővebben kerülnek elő a mesebeli zsákból… Az anyák napjára való készülődés is lendületbe hozta őket, de általában is nagyon szerettek énekelni. Ezekre a készségekre egész életünkben szükségünk van. Mindet szerettem tanítani. Ezt kimondva eszembe jutott a régi időkből egy első osztályos kislány, aki sírva fakadt, ott az ablak melletti sorban. Odamegyek hozzá, „miért sírsz Marika? Mert nem tikerült edenetre!” Ez akkor történt, amikor az egyenes vonalakat gyakoroltuk. Mindenkihez oda kellett menni, a kezét fogni, vagy igazgatni, hogy sikerüljön neki. Szép és hálás munka volt. 

– Ma már vannak olyan országok, ahol gondolkodnak azon, hogy megtanítsák-e egyáltalán a kézzel való írást… 
– Nyilván a számítógépek elterjedése miatt gondolnak rá, de én inkább a hagyományőrzés híve vagyok. A kézírásos és számolásos eljárás megtanítása mellett vagyok. Szerintem nem árt azt senkinek sem megtanulni. 

– A televízió elterjedése megváltoztatta a gyermekeket? 
– Akik az akkori műsorokat nézték, azoknak még a szókincsük is gyarapodott. Javukra szolgált, mert az elején még nagyon jó és hasznos iskolai és ismeretterjesztő műsorokat, természetfilmeket is sugároztak. 

– A mai kisgyermekeket az unokái révén ismerheti meg. Nagy a különbség a régiek és a maiak között? 
– A mostaniak, és gondolom nem csak az enyémek, sokkal gyorsabbak és tájékozottabbak, mint a régiek, de ez így természetes, ugyanakkor összehasonlíthatatlan, mert a régieknek még nem volt számítógépük. A maiak már azoknak az okostelefonoknak a mesterei. Egész nap tudnak kommunikálni a barátaikkal, vagy akár az egész világgal. Minden nagyon érdekli őket. Nagyon büszke vagyok rájuk. 

– Megkezdődött az adventi időszak… 
– Szép és nagyon szeretem. Még közelebb hozhatja egymáshoz a családokat. Eszembe juttatja a szép adonyi gyermekkoromat is. A kastélykerten keresztül mentünk az éjféli misére, és az a zúzmarától és a hótól olyan volt, mint egy ezüst erdő, ami nekem a mai napig is egy gyönyörű emlék. 
*** 
Grabarics Gábor neve országosan is jól cseng, akinek a nevét viselő cég teljesítménye is jó hírnevet szerzett. A munkájuk minősége egyenlő a színvonalas kivitelezéssel. Hazalátogatva máig szívesen látott jó ismerőse az ott élőknek. Figyeli a falu mindennapjait és szívesen segít, ha szükséget lát: 
– A családunk nagyobb része megjelent az ünnepségen. Nyilván büszkék vagyunk az elismerésére, de látjuk, hogy édesanyám egy jelenség a falu életében, hiszen lépten-nyomon azzal találkozunk, hogy tisztelik és szeretik őt az itt élők. Ő alkatilag is olyan, hogy soha nincs egy rossz gondolata senkiről sem, és ezt észrevették rajta a helyiek már több évtizede. Azért az benne volt itt a levegőben, hogy ez az elismerés egy ilyen cím odaítélésében fog kicsúcsosodni. 

– A fivérével együtt egy sikeres pályán haladva, szívükben azért megmaradtak nagykarácsonyiaknak! 
– Ez biztosan a szüleinknek is köszönhető. Mindig így tartottam természetesnek. Focizni is évekig visszajártam, talán negyvenöt éves koromig. Mindig az itteni haverokkal ment a legjobban, akár itt, akár Dunaújvárosban, vagy bárhol másutt játszottunk. Különböző életutakat jártunk be, de a foci volt számunkra a közös és kedvenc elfoglaltság. 

– És ha az utcán ön mellé áll valaki a kérdéssel, hogy „megismersz”? 
– Általában igennel válaszolhatok. A gyerekkoriakra simán emlékszem, a későbbiekre kevésbé, de szívesen tartom velük is a kapcsolatot. Ha arcról nehezen megy, a hangjáról mindenkire ráismerek. 

– Az adventet hogyan éli meg? 
– Ahogy korosodok, így a hatvan felé egyre inkább megszólít engem is. Karácsony felé igyekszem kicsit lelassítani. 
*** 
Grabarics Andris tizenkét éves fiatalember, Marika néni fiatalabbik fiának, Gábornak a gyermeke. A nagymamának és a szüleinek minden okuk megvan a büszkeségre: 
– Apukám sokat mesélt a nagymamámról, és tőle tudom, hogy itt a falujában nagyon szeretik és tisztelik az emberek. Sokáig tanított Nagykarácsonyban, és emiatt is meg kell becsülni. Én is büszke vagyok rá. Elsős és másodikos koromban szoktunk együtt olvasni, és este mesét mondott nekem, amit reggel közösen el is játszottunk. Olykor segített is a háziban, ha kellett. Sohasem volt szigorú, hanem kedves és aranyos minden alkalommal. Mostanság ritkán, de régen gyakrabban jártam itt Nagykarácsonyban. Kedves és kellemes helynek találom ezt a falut. Nekem nincsenek itt személyes ismerőseim, de a szüleimnek igen, és jó barátságban vannak velük. 

– Tudod már, hogy mi szeretnél lenni felnőttkorodban? 
– Azt még nem. A kedvenc tárgyam a matematika, és az informatikát is szeretem. Az okostelefonokat is kedvelem, de nem vagyok függő. 

– Édesapád jó futballista volt… 
– Én is szeretem a sportot, keveset focizok, mert én vívni járok. Leginkább az a jó benne, hogy izgalmas és érdekes sportág. Három éve kezdtem, szeretnék versenyző lenni benne, de még nem vagyok azon a szinten. Sokat gyakorlok, mert egyre jobb szeretnék lenni, aztán majd meglátjuk, hogy mit hoz az élet.