Nevessünk!

Azt hittem, rosszul látok, amikor a minap egy riportban egymásra nyelvet öltögető, felnőtt embereket mutattak be. Nemcsak simán kidugták a nyelvüket, hanem azon versengtek egymással, ki tudja még hosszabbra, egészen az álláig kinyújtani a szájából. Mindenféle pofákat vágtak, mutogattak, testükkel fejezték ki mondandójukat. Amikor már mindezen túl voltak, akkor körbeálltak, és kezdetben erőltetve, majd egyre felszabadultabban elkezdtek nevetni. Pár perc múlva már csak úgy dőlt belőlük a féktelen nevetés. Volt, aki a térdét csapkodta jókedvében. Az ember, ahogy nézte őket, maga is önkéntelenül nevetni kezdett. 

A riport célja az volt, hogy bemutassa a fővárosi Hahota Klubot, amelynek tagjai jellemzően az ötvenes éveiket tapossák. Ez a korosztály az, amelyiknek amúgy nem nagyon lenne oka a kacagásra. Ők azok, akiknek már kezd lejárni a „szavatosságuk”, hol itt fáj, hol ott fáj. Ráadásul se a munkahelyi leépítésnél, se az elhelyezkedésnél nem jelent előnyt a korral járó tapasztalat. A Hahota Klub tagjai között is vannak rákos betegek, munkanélküliek, de – ahogy ők mondták –, minden bajt könnyebb elviselni, ha derűsen, némi humorral, akár öniróniával közelíti meg az ember. 

Szeretnek együtt lenni, mert arra a pár órára elfelejtik a gondjaikat. Jó volt őket hallgatni. Közben arra gondoltam, megkönnyíthetné a saját sorsát is az ember, ha megtanulná lazábban venni az életet. 
(A társlapjainkból rendszeresen jelentetünk meg írásokat. A szerző a Tolnai Népújság munkatársa.)