Tisztelettel fogadják a betérőt, és kerülik a bizalmaskodást

Dunaújváros - Korábban már bemutattuk azt a kultikus helyszínt a törzsvendég élményeit felidézve. Nézzük meg azt a közeget az ott dolgozó emlékeiből válogatva. Tóth Istvántól tudjuk a következőket: 

– A Kiscsillag Söröző a néhai elegáns Hotel Arany Csillag szálloda szerves része volt, amit a vendégek – a bútorzatára utalva – szinte kizárólagosan Fapadnak neveztek. 

A legszínesebb történetei a Fapadhoz kötődnek 

– Több oka is volt annak, hogy más, több és színvonalasabb lett a többi sörözőnél. Az egyik a külleme, a másik a személyzet, amely egyik hónapban a sörözőben, a másikban az első osztályú étteremben dolgozott. Tehát magasan képzettek voltak, és abból a stílusból, ha akarták volna, sem tudtak egy nap alatt kibújni – mondta Tóth István. Hozzátéve: – 1972-ben kerültem oda tanulóként, és ´76-ig, mellette a szálloda más üzleteit is megismerve dolgoztam ott. Az első időkben az ügyesebb kezdők csak akkor kerülhettek oda (beugróként és jutalomból), ha valamelyik felnőtt kollégájukat valami gyors ­lefolyású hidratálós baleset érte… Az eleganciából odakerülni nem leminősítés, hanem egy jobb kereseti lehetőség elnyerése volt. Utána minden kezdődött elölről. A Fapadban pénzt lehetett keresni, mert jattos volt, az elegáns étteremben pedig hatalmas választékban, hihetetlen mennyiségű jelvényeket kaptunk az ott reggeliző vagy vacsorázó szovjet csoportoktól. Ennélfogva az én öcsémnek olyan jelvénygyűjteménye volt, mint az egész iskola diákjainak együttvéve sem! 

– A kezdő fizetésünk hatszáz forint volt, arra egy brigádvezető még kapott egy százas pótlékot. Mi, a többiek a felét. Nagyon fontos volt egy kis borravalót is keresnünk. A konyháról annyit mondhatok, hogy a Fapadban csak egy tálalókonyha volt. Ugyanabból a receptúrából készültek az ételek az egész házban, és azért volt a sörözőben is minden finom. Az egyik slágerételünk a sólet volt, amit – úgy emlékszem – feltét nélkül, öt forintért adtunk. Sokszor ketten kértek egy adagot – két kanállal és nyolc szelet kenyérrel. A kőbányai kori négyötvenbe került, egy nagyfröccs három forintban állt meg. Egy brassói és a magyaros szűzérmék tizen­nyolc, a resztelt máj tizenkét forintba került. Üdítők közül már akkor lehetett kapni, és nagy dolognak számított a Meggyvér, de még a söntésben készítették a jó vastag falú pohárban a málna- és a jaffaszörpöt is. 

Megtudtuk még továbbá: – Fizetés után, amikor kettőkor „dudált a gyár”, tehát végeztek a munkások, akkor nálunk negyed háromra már ki volt nyomva százhúsz korsó sör. Egy ilyen napon egy délutános műszakban húsz hektó – négyezer korsó – sör kiment. Nálunk a csúcsidőszak kettőtől tízig tartott. Volt egy külső és egy belső. Az előbbinél főleg az öregebbek szerettek dolgozni, mert azon a fronton két öblös bejárati ajtó volt, ami miatt kevesebb asztalt lehetett fölállítani. A híres bokszaink hatszemélyesek voltak, de azokban nem ritkán tízen ültek egyszerre. A vendégkör főleg rendes munkásemberekből tevődött össze. Borovszky elvtársat, a vasmű nagyfőnökét nem láttuk, legfeljebb a vasárnapi ebédnél, amit a szomszéd lépcsőházban található lakásában kellett neki fölszolgálni… A kedvence az Újházi-tyúkhúsleves és egy jó csirkepaprikás volt. 

A cukrászdai törzsvendégekről 

Tóth István és családja (a fiai is országosan elismert kreatív cukrászmesterek) az ország egyik legfinomabb készítményeit varázsoló cukrászdájával dicsekedhetnek. Ott is vannak törzsvendégek? Róluk a cégalapítótól ezt is hallottuk: 

– Hogyne lennének! A szűk körű egy baráti társaság, akikkel minden nap ebéd után együtt szoktunk kávézni. Mellettük nagyon sok olyan vendég jár hozzánk, akiket hosszabb ideje jól ismerünk. Talán meglepő, de a hódmezővásárhelyiek a Balatonra vagy visszafelé tartva mindig bejönnek hozzánk. Ők ugyan ritkán érkeznek, de nem hagyják ki az üzletünket. Örömmel fogadjuk őket minden alkalommal, ahogy a pécsieket is. Büszkék vagyunk a szép számú, Paksról és Dunaújvárosból idelátogatóra, és természetesen a helyi vendégeinkre is. Közülük híres sportolókat, művészeket és közéleti személyeket is fel tudnék sorolni, akik szerencsére már évtizedek óta a vendégkörünkhöz tartoznak. Jóleső érzés az is, hogy sokan, akik egészen fiatalon megkedvelték a kínálatunkat, ma már az unokáikat is idehozzák. 

Mit tehet a tulajdonos a törzsvendégekért? 

– Talán a legfontosabb, hogy biztosítja számukra a korábban megkedvelt minőséget és azt a miliőt, amivel teljesebbé válhat a komfortjuk. Ehhez szükség van arra is, hogy a vendégtérben rendszeresen kisebb-nagyobb frissítésekkel lepjük meg őket. Továbbá tisztelettel fogadjuk a hozzánk betérőket, kerüljük a bizalmaskodást, hiszen ők kellemes közérzettel, akár magukban vagy a társaságukkal zavartalanul szeretnék eltölteni nálunk az idejüket. Mindent megteszünk azért, hogy az megvalósuljon, és legközelebb is viszontláthassuk őket. 

– Mi nem egy nagyüzem, hanem egy családi vállalkozás vagyunk – folytatta Tóth István. – Engem és a fiaimat is megismerhetnek, és ha kérdésük van, azonnal választ kaphatnak rá. A legfőbb személyes kapcsolatban természetesen a pultokban dolgozó hölgyek vannak a vendégeinkkel. Ők egy bizonyos idejű itteni szakmai gyakorlat után már komoly ismeretekkel rendelkeznek a szokásaikról és az elvárásaikról. Dolgozóink tudják, hogy a rendszeresen bejárók milyen kávét, milyen szervizzel fogyasztanak. Többnyire ismerik a kedvenc fagylaltjaikat és azt is, hogy milyen kehelyből kérik azt, vagy éppen melyik fajta tölcsért választanák. A süteményeket kedvelők gyakran egy bizonyos fajtáért érkeznek, de az újdonságainkra is felhívják a figyelmüket. Ezek a vendégeink igazi ínyenceknek számítanak, akik szívesen hallanak egy rövid ismertetőt a készítmények összetételéről is. 

Jó példák, igazi példaképek a régi időkből 

Dunaföldvár egy kisváros, de nálunk is vannak az anekdotáinkban örökre megőrzött személyiségek. Egy igazi vendéglátós nem csak a saját munkahelyén vagy az üzletében látott és megélt élményeket jegyzi meg – egy életre. Tóth István a derűs emlékei közül válogatott. 

– Szó szerint igazi példakép volt számomra a régi Piroska presszót jegyző idősebb Hofmann János. Amikor tizenhét évesen bementem, az öreg az akkori szokásoknak megfelelően a hosszú, térdig érő, fehér köpenyben állt a pult mögött, és hangosan rám köszönt: „Tiszteletem, kolléga úr!”. Akkor aztán el voltam ájulva a megtiszteltetéstől! Először nem is igazán tudtam, hogy vicceskedésnek szánja-e ezt a módit?! Aztán megtanultam, hogy ő mindenkihez személyre szabottan szólt, és nem egy egyen „Jó napot!”-tal üdvözölte. Amikor nem különlegesen köszönt a betérőnek, mindenki fölkapta a fejét rá, és azt gondolta, hogy „na, már megint valamiféle ellenőr érkezett”. 

Ónodi Zoli bácsi, az ikonikusnak számító, különleges törzsvendég - A nyitó helyszín még mindig a kisváros központjában lévő Piroska presszó. Mindenki tudta, hogy fél nyolckor érkezik oda Ónodi Zoli bácsi, a korábbi kertész, a helyi sportéletet, különösen a labdarúgást szerető karizmatikus vezető és a felesége. Megisszák a szimplájukat, és közben az öreg snóblizik egyet azzal, aki abban reménykedik, hogy „na majd ma!”, aztán Zoli bácsi újra legyőzi őt is.  Utána, nyolckor Zoli bácsiék átmennek a Márika presszóba és ott is elfogyasztanak egy szimplát. A reggeli sétájuk az Édesség presszóba is elvezetett, ahol a fogyasztásuk kivételesen két újabb szimpla lett – minden alkalommal. Ott is komoly tétben játszotta a snóblit: mogyorós csokoládéban, és mindig ő nyert. Addig folytatta, amíg jött a dupla vagy semmi, amivel befejezte a reggeli sorozatát.