A szocializmus és a jövőtlenség

Nyilván lapzártakor a szerkesztőknek, tördelőknek még fogalmuk sem volt arról, hogy aznap este a lengyelek melletti szolidaritás Budapesten forradalmat robbant ki, amelynek lángja hamar bejárja az országot és eléri Sztálinvárost is.

Aznap ugyanis Dunapentelén irodalmi estjének megtartása helyett Sándor András író a budapesti eseményekről tart beszámolót. Döntenek a helyi Petőfi Kör megalakításáról, az alakuló ülést 26-ára hirdetik meg. Október 25-én délután 8–10 ezres tömeg tüntet a vasmű dolgozóinak vezetésével. Nagygyűlést tartanak a kultúrház előtt. Sándor András vezetésével egy 26 fős csoport indul Budapestre, hogy ismertessék a helyi követeléseket. Távozásukat követően a tüntetők a légvédelmi tüzér­ezred laktanyája elé vonulnak, ahol a honvédség átállását és fegyvereket követelnek. Később a tömeg megpróbál betörni a laktanyába, az őrség először vaklőszerrel leadott figyelmeztető lövésekkel, majd géppisztolyokból is tüzet nyit, és kézigránátot dob a tüntetők közé (2 halott, 16 sebesült). Október 26: A kiegészítő parancsnokságot támadó felkelőkre az őrség tüzet nyit. Több halott és sebesült marad a helyszínen...” – olvasható a József Attila Könyvtár honlapjának helyismereti adatbázisában.

Micsoda kettősség egy nap alatt: reggel mit dicsőít a kommunista pártlap, és estére mit teremt az emberek szabadságvágya, mit hoz a sors a magyar történelemben.

Történészek kutatják hazánk históriájának ezen oldalait, percről percre haladva, s talán még ma, 2021-ben sem mondható el, hogy mindent tisztán látnak. Mi sem vállalkozunk az akkori események rekonstruálására, még csak ennek a nagy napnak a pillanatait sem kívánjuk részletesen felidézni. Ehelyett emlékezésre hívjuk olvasóinkat. Emlékezni ennek a forradalomnak a hőseire, és bármilyen furcsa is, emlékezni annak eltipróira. Utóbbiakra nem meleg szívvel, hanem állhatatos felejteni nem akarással. Mert sajnos sok minden kezdett felsorakozni a forradalom vérbe fojtásával akkor, aminek nyűgét, nyilait és sebeit ma is testén viseli a nemzet.

Nem szabad elfelejteni, hogy Kádár János miként árulta el Nagy Imrét, hogy ezután miként tért vissza a szovjet tankok hátán az országba. Nem szabad elfelejteni, hogy Kádár János úgy végeztette ki Nagy Imrét, hogy a szovjetek – a jelenkori kutatások fényében – erre őt nem kötelezték. Nem szabad elfelejteni a véres megtorlásokat, az akasztásokat, a börtönbe zártak és megkínzottak könnyeit és kiáltásait. Nem szabad elfelejteni, hogy a később hirdetett teljes amnesztia hazugság volt. Nem szabad elfelejteni, hogy a Kádár által felépített „legvidámabb barakk” ócska szemfényvesztés volt csupán. Azt sem szabad elfelejteni, hogy az ´56 romjain épülő új rend „aki nincs ellenünk, az velünk van” biztonságot sejtető arc poeticája mindent eltűrt csak a szabadságot nem. Azt sem szabad elfelejteni, hogy az ország kiárusítása már Kádár idején elkezdődött, hogy beköszöntött az „impexek kora”. Ahogy azt sem szabad elfelejteni, hogy a külföldi hitelek felvételével Isten tudja, milyen hosszú időre adósították el ezt az országot. Nem szabad elfelejteni, hogy a rendszert a kultúra területén elhelyezett „szelepekkel” – beatzenekarok, a politikai kabaré, a tánc- és filmművészet – tudatosan és mesterségesen tartották csendben és nyugton, amíg a valódi szabadságot csak hirdették. Aki pedig ezt a metódust megkérdőjelezte, azt meghurcolták, listára tették, megfigyelték, tönkretették, sőt volt, akit börtönbe is csuktak.

Igaza volt Esterházy Péternek, amikor a következőket írta: „a szocialista szó például […] fosztóképzőként viselkedett, a szocialista demokrácia a demokrácia, a szocialista erkölcs az erkölcs hiányát jelentette, a szocialista jövő maga volt a kilátástalanság”. Nem szabad felejteni. Emlékezni kell és meg kell tenni a lehető legtöbbet azért, hogy ez mind ne ismétlődhessen meg még egyszer...

https://www.duol.hu/kozelet/helyi-kozelet/apam-hitte-4737779/