Kovács Istvánné Erzsébet

2021.09.25. 15:30

„Mindig is tanulni akartam, ez inspirált pályafutásom során”

Kovács Istvánné Erzsébet a rácalmási óvodatörténet XX. századi második felének meghatározó alakja és egyben elismert pedagógusa, intézményi vezetője a közelmúltban vehette át gyémánt diplomáját. Erzsi nénivel az elmúlt évtizedekről, az általa képviselt pedagógiai módszerről is beszélgettünk.

Szabó Szabolcs

– Jól sejtjük, hogy már ön előtt is volt pedagógus a családban?

– Pedagóguscsaládból jöttem, de egy kicsit távolabbról érdemes szemlélni a múltat. Az utóbbi évtizedekben alapos családfakutatást végeztem, és kiderült, az ősök generációkon át kántortanítóként dolgoztak, segítették a közösséget. A kántortanító akkor kettős feladatot látott el. Egyrészt tanítói végzettsége van, másrészt hangszeres tudással bír. A nagyapám győri származású, amikor nyugdíjba mentem és még jóval tevékenyebb voltam, elkezdtem azon gondolkodni, hogy visszafejtem összefoglalni a bővebb családfatörténetet. Nagyon élveztem ezt a munkát, és egy kötet is született belőle, amelyet sokan nagy örömmel fogadtak. Visszatérve a családra.

Kovács Istvánné Erzsébet a soproni gyémántdiplomával
Fotó: Szabóné Zsedrovits Enikő/Dunaújvárosi Hírlap

Édesapám a második világégés előtt gazdatisztként dolgozott, majd a háború után szövetkezeti tisztviselő. Valahogy a családunk légkörében végig megmaradt ez a pedagógusszellem. Mielőtt a bátyáimat 1944-ben elvitték a frontra, mindketten a tanítóképzőbe jelentkeztek. A háború után nekünk el kellett jönni Érsekújvárról, mert édesapa nem volt hajlandó magát szlováknak vallani. Tegyük hozzá, magyar tisztviselő volt, egy pár szót, ha beszélt szlovákul. A családunkat annak rendje és módja szerint bevagonírozták, majd a Magdolna Kórházban kapott az apám egy hivatali állást. Akkor a kórház egyik raktárában lakunk. Emlékszem rá, az édesanyámnak volt egy olajfőzője. A kórházból, apám nevére egy adag ételt kaptunk, azon osztoztunk. Háború utáni állapotok voltak, de istenemre mondom, alig négyévesen mindezt élveztem. Kaland volt, szeretetteljes közegben nevelkedtem fel.

– Mikor dőlt el a pályaválasztás?

– Sokan mondják, hogy már hároméves koromban óvónő akartam lenni. Bevallom, én sokáig nem tudtam, mivel is szeretnék úgy igazán foglalkozni. Annyit azonban tudtam, hogy egy olyan családból jövök, ahol azt nem lehet megtenni, hogy kimaradok az iskolából és elvállalok bármi munkát. A legfontosabb volt számomra, hogy továbbtanuljak. 1959-ben az akkor is kiváló színvonalú bicskei gimnáziumban érettségiztem. Ebben az évben emelték fel az óvónőképzést felsőoktatási szintre. Bár a családnak pénze nem volt hozzá, de ekkor már eldöntöttem, hogy ezt a pályát választom. Nem tudom, hogy miként, de belül éreztem, ez lesz a helyes döntés. A dunántúliakat akkor Sopronba vették fel. Emlékszem egy volt apácazárda helyén nyitották meg, több mint 110-en kezdtünk. Nem voltunk kényelmesen: emeletes ágyak, közös fürdők, de mégis ezek voltak a fiatalságom legszebb évei. Örök barátságok köttettek Sopronban.

– Soprontól Rácalmás viszonylag messze van. Kijelölés alapján került a településre?

– Karácsonykor a soproni főiskola hirdetőtábláján már ki volt függesztve, hogy hol vannak üres állások. Három helyet jelölhetett be minden hallgató, aztán majd a „felsőbb szervek” hoztak döntést arról, ki és hova kerül. Ha jól tudom, akkor ebben a kérdésben a megyei művelődési osztályok mondták ki a végső szót. A lényeg: én Mórra kaptam kinevezést. A legjobb főiskolai barátnőm móri lány volt. Ott volt kapcsolatom, már szereztek nekem is egy szállást. Szóval, úgy készültem: irány Mór! Mentem is boldogan eskütételre Székesfehérvárra, akkor szólt az osztályvezető, hogy Dualszky Erzsébet nem Mórra megy, hanem Rácalmásra. Más világot éltünk, elfogadtam a határozatot, és tudtam, hogy élnek a településen rokonaim, akik egyébként, nagynéném jóvoltából végig támogattak főiskolai tanulmányaim alatt is. Elfogadtam az állást.

– Rácalmás, 1961…

– Kezdjük ott, hogy kint laktam Kulcson a rokonoknál. Reggel felültem a „Fakaruszra” és bejöttem a rác­almási óvodába, amely akkor idénynapközis volt. Meglátásom szerint rettenetes körülmények között dolgoztunk az elején. Nem volt vízvezeték, az udvaron volt egy pottyantós WC. A dajkák az utcai csapokról hordták be a vizet, amelyet rezsón melegítettünk. A 60-as években aztán megindult a fejlődés, és joggal mondhattuk azt, hogy ez a mi kis óvodánk a járás egyik legjobbja. Ennek motorja volt dr. Hetényi Istvánné, az óvoda vezetője, aki egyben járási felügyelőként is dolgozott. Inspirálta a dajkákat, az óvodapedagógusokat arra, hogy miközben a kisgyermekek alszanak, akkor tanuljunk, kézimunkázzunk, képezzük magunkat.

– Milyenek voltak a rácalmási csibész gyerkőcök a ’60-as években?

– Csakhogy a fiatalabbak is értsék: teljesen más volt a település képe, mint ma. E kisváros társadalmi összetétele is jócskán módosult az elmúlt hat évtizedben. Ez akkor igazából egy párutcás falu volt. A férfiak akkor rendre a vasműben dolgoztak, az anyukáknak általában nem volt állandó munkahelye. A faluban két állandó gépjárművet lehetett látni: az állatorvosét, meg a fodrászét. A gyerekek kedvesek voltak, emellett számos vásott csibészt kellett megtanítanunk az alapokra. Nem volt egyszerű, de nagyon szerettük ezt a munkát.

– Erzsi néni óvodavezetőként is dolgozott.

– Igen, de soha nem ez motivált. Gyermekkorom óta, egészen a nyugdíjazásomig inkább a tanulási vágy dolgozott bennem. Szerettem, ma is szeretek olvasni. A már felidézett ’60-as években éveken át voltam könyvtáros is. Ekkor jött az ötlet, hogy még kellene egy kicsit tanulni. Be is adtam a jelentkezést, kértem engedélyt. Azt a választ kaptam, hogy az óvónői munkámra is itt van szükség, így nem mentem tovább magyar-történelem szakra. A leendő férjem viszont rendre bejárt a könyvtárba. Ott ismerkedtünk meg. Tehát, nem tanulhattam tovább, de hamarosan megházasodtam. Nem bántam meg.

– Sok évtizedet mérlegre téve, megérte anno Sopront választani?

– Őszintén mondom, hogy igen, mert rengeteget kaptam ettől a hivatástól. Visszatérve Sopronra, egyébként két diplomát is szereztem ott, a másikat 70-ben.

– Számos egykori növendékével beszélgettünk az interjú előtt. Kivétel nélkül jó emlékeket idéztek fel, ám rendre megjegyezték: „Erzsi néni azért szigorú volt”.

– Szigorú voltam, de ezt úgy tessék érteni, hogy nem egy vaskalapos óvónőként működtem. Nekem mindig az volt az elvem, hogy a példa nevel. Volt tekintélyem a gyerekeknél, de kötődtek is hozzám. Érezték talán, hogy mellettem biztonságban vannak. Rácalmáson élek, a mai napig találkozom az egykori, ma már felnőtt óvodásaimmal. Köszönnek, megszólítanak, sokszor jókat beszélgetünk. Számomra ezek a legfontosabb visszajelzések a munkámról.

 

Ezek is érdekelhetik