Az újkorban az első európai gyarmatbirodalmat Portugália alakította ki

Ma a demokrácia szószólóinak számító Nagy-Britannia, Franciaország, Hollandia, Spanyolország, Portugália és Belgium már nem szívesen szembesül azzal a ténnyel, hogy jelenlegi jóléti gazdasági alapjuk valójában más népek leigázásában és kirablásában gyökereznek. Ki kell mondani, a nyugat-európai államok fejlettségéhez két tényező játszott közre, az egyik az, hogy a keleti nemzetek – közöttük a magyar is – folyamatosan feltartóztatták a keletről betörő támadókat, akik, mire nyugatra értek, kifogytak az erejükből, és így további hódításokra már nem voltak képesek. Azonban a leigázott népek fejlődését akadályozták jelenlétükkel, ezért ezek az országok álmodni sem mertek egy nyugati életszínvonalról. A másik döntő tényező a gyarmatosítás volt, az elfoglalt területeket a nyugat-európai emberek egyszerűen kifosztották, lakosságát pedig félig rabszolgasorba taszították. Az igazsághoz viszont az is hozzátartozik, hogy a nyugati gazdaság fejlettségéhez nagyban hozzájárult az ott élők magas munkakultúrája és a munkához való viszonya is. A gyarmat szót már az ókorban is használták, egyes nagy népek által idegen területen létrehozott települést értettek alatta, az újkorban (XVI. századtól) viszont a nagy tőkésállamok által meghódított, függetlenségüktől megfosztott és kizsákmányolt országok neve volt. Ezek a gyarmatok az anyaország közvetlen politikai és katonai uralma, de külön közigazgatása alatt voltak. A gyarmatosítást végző országok az árukereskedelemből, az ércek kibányászásából, az adókból elképesztő vagyonra tettek szert, ez az alapja a mai fejlett gazdaságuknak is.

Gyarmattartók és gyarmataik

A legnagyobb gyarmatbirodalommal Nagy-Britannia rendelkezett, erős tengeri kereskedelmi és hadiflottájának köszönhetően meghódította Indiát, Ausztráliát, Kanadát, Afrika ás Ázsia több országát. A második legnagyobb gyarmattartó ország Franciaország volt, felügyelete alá tartozott Észak-Amerika egyes része, Algéria, Marokkó, Francia Nyugat-Afrika (ma Mauritánia, Szenegál, Mali, Guinea, Elefántcsontpart, Niger, Burkina Faso, Togo és Benin) Madagaszkár, Francia Egyenlítői Afrika (Gabon, Csád, Kongói Köztársaság) és Francia Indokína (Kambodzsa, Vietnám, Laosz, Mianmar, Thaiföld és Malajzia szárazföldi része). A britek a meghódított területeken alkirályt neveztek ki és brit mintára királyságokat hoztak létre, a franciák pedig köztársaságokban gondolkodtak, és ezt az államformát alkalmazták gyarmataikon is. Belgium gyarmata Belga Kongó volt (ma Kongói Demokratikus Köztársaság), Dánia Grönlandot és a Virgin-szigeteket szerezte meg magának, Hollandia gyarmata lett Holland Kelet-India (ma Indonézia), Holland Guyana (ma Suriname Köztársaság, állam Dél-Amerika északi részén) és a Holland Antillák (két szigetcsoport Venezuela partjainál). Spanyolország Brazília kivételével szinte az összes latin-amerikai térséget meghódította, ott ma is a hivatalos nyelv a spanyol, valamint a Fülöp-szigeteket, a Csendes-óceánon lévő Guam szigetet és Egyenlítői-Guineát. Portugália gyarmata lett Brazília, Angola, Mozambik, India egyes része és az Atlanti óceánon található Zöld-foki szigetek. Németországé lett Kamerun, Német Délnyugat-Afrika (ma Namíbia), Togo és Német Kelet-Afrika (mai Ruanda, Tanzánia és Burundi), még Olaszországé Líbia, Szomália, Etiópia és Eritrea.

Nekünk is voltak gyarmataink!

Bármennyire is furcsán hangzik, de az Osztrák–Magyar Monarchiának – így nekünk, magyaroknak – is volt gyarmata, igaz, közel sem játszottak olyan fontos szerepet, mint az említett leigázott térségek. Két gyarmatunk volt, az egyik az északi Ferenc-József föld (ma Oroszországhoz tartozik), a 192 apró szigetből álló szigetcsoport ezer kilométerre van az Északi-sarktól és ember a mai napig nem lakik rajta. A monarchiához úgy került, hogy Payer Gyula és Karl Weyprecht neves sark­kutatóink 1874-ben felfedezték, majd ők nevezték el a szigetcsoportot az akkori uralkodóról, Ferenc József császárról. Az Osztrák–Magyar Monarchia azonban sokáig nem tudott mit kezdeni a távoli jeges területtel, az első világháború után el is veszítette, majd a szigetcsoport a Szovjetunióhoz került. A másik már sokkal érdekesebb volt, ez a Pekinghez is közeli Tiencsin volt, a térség, amelyet harcban szerzett meg a Monarchia a kínai bokszerlázadás után, és 16 évig számított osztrák–magyar gyarmatnak. Miután az említett bokszerlázadás leverésében a Monarchia is részt vett pár cirkálóval és több száz katonával, jóvátételként 1901. szeptember 7-én megkapta a Hajho folyó mentén lévő 150 hektáros „Tiencsin osztrák–magyar telepítvényt”, ahol 28 ezer kínai élt, ők mind egy szálig megkapták az osztrák–magyar állampolgárságot! Az említett térségben a bécsi és a budapesti törvények voltak érvényesek, volt fürdő, színház és jól kiépített iskolarendszer is, ahol az oktatás angol nyelven folyt. Az első világháború után azonban ezt a területet is elvesztette a széteső Osztrák–Magyar Monarchia.

A gyarmatbirodalmak kialakulása

Az újkorban az első európai gyarmatbirodalmat Portugália alakította ki a felfedezések korában, majd követte Anglia, Franciaország, Hollandia, Belgium és Németország is, így Európán kívül a legtöbb ország egy gyarmatbirodalom részévé vált. A gyarmatok más állam uralma alatt álló, de azokkal általában földrajzilag össze nem függő területek voltak. Nem voltak a nemzetközi jog alanyai, területüket általában az anyaország, tehát a gyarmattartó állam területe részének tekintették. A nagy területű gyarmatok a különböző katonai hódítás révén jöttek létre, amelynek célja a gazdasági kizsákmányolás mellett a stratégiai előnyök biztosítása is volt a többi gyarmatosító hatalommal szemben. A gyarmatok jellegzetessége még az volt, hogy az anyaországból csekély számú tisztségviselő, katona vagy kereskedő érkezett a gyarmatokra, mert az ottani éghajlat nem volt megfelelő az európai ember számára, így küldetésük befejeztével távoztak, helyükre pedig újak érkeztek. A kormányzást gyakorlatilag az anyaországból végezték, a kiküldött tisztségviselők nem tartották a helyieket egyenrangúnak, nem is keresték velük a kapcsolatot, egyszerűen másodrangú polgárnak tekintették őket, az őslakók csekély jogokkal rendelkeztek, a gazdasági fejlesztés pedig kizárólag a gyarmattartók érdekeinek megfelelően történt. A közigazgatási formák eltérőek voltak, például az angolok gyarmataikat koronagyarmatnak hívták, a helyiek vezetői és a brit korona közötti viszonyt szabályozták ugyan, de azt nem tekintették Londonban nemzetközi szerződésnek.

A gyarmatokon való zavartalan működéshez szükség volt valamilyen szintű közigazgatásra, ennek rendszerét a gyarmatosítók ki is dolgozták, a nagy gyarmatokon helyi végrehajtótanácsokat hoztak létre, persze korlátozott hatáskörökkel, a végső szót mindig az anyaország kormánya mondta ki.

Előzmények és okok

Akárhogy is nézzük, a gyarmatosítás a nyugat-európai államok határaikon túl eső területének megszerzésére irányuló törekvése volt. A leigázott ország természeti kincseinek a kiaknázása volt a végső cél, ennek alávetették az őslakosokat is, akiktől a hódítók kulturálisan elidegenülnek, ugyanis alacsonyabb fajú embereknek tartották őket. A gyarmatosítás oka a világ különböző területeinek egyenlőtlen fejlődésében rejlett. A gyarmatosítás a portugál, majd később a spanyol hódítók tevékenységével kezdődött, a hollandok, franciák és az angolok viszont nem nyugodtak bele, hogy kiszorítják őket a gyarmatok kincseiből, ezért ők is megpróbáltak területeket szerezni, ezzel kezdetét vette a gyarmatokért folyó harc.

Az Angliában kibontakozó ipari forradalom csak fokozta a gyarmatszerzési vágyat, ugyanis az ipari termeléshez egyre több nyersanyagra volt szükség, amivel a gyarmatok bőven rendelkeztek. Az említett gyarmatosító országok mellé a XIX. század végére felzárkózott még az USA, Oroszország, Japán, Németország és Belgium is, ezzel kezdetét vette az imperializmus (birodalmak kialakítására irányuló törekvés, egyes erős államoknak olyan politikája, hogy más országokat gazdaságilag kizsákmányolja és politikailag a saját hatalmi rendszerébe tagosítsa) kora. A XX. század elején a világ felosztása már befejeződött, a föld területének négyötöde gyarmati uralom alá került. Az újabb gyarmatosító hatalmaknak, mint például Németországnak, már nem jutott elég gyarmati terület, ezért azok újrafelosztására törekedtek, ami az első világháború egyik fő kiváltó oka lett.

A gyarmatbirodalmak az 1970-es évekre széthullottak, ez köszönhető a különböző népi felszabadító küzdelmeknek, illetve annak, hogy a második világháború két győztes nagyhatalma, az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió nem volt érdekelt annak fenntartásában. A gazdasági előnyöket viszont a volt gyarmattartók egykori gyarmataikon a mai napig megpróbálják maguk számára biztosítani, de ugyanakkor Európában a demokrácia és az emberi jogok fő szószólói lettek. Következő írásunkban a fő gyarmattartókkal fogunk foglalkozni.

Felhasznált irodalom

Akadémiai kislexikon. Budapest: Akadémiai. 1990.

Kende István: Fejlődő országok lexikona. Budapest: Akadémiai. 1973.

Kiss, Lajos. Földrajzi nevek etimológiai szótára. Budapest: Akadémiai (1980).

Salgó László: A gyarmatosítás és a nemzeti felszabadító mozgalmak 1870–1918 között: Egységes jegyzet. Budapest: Tankönyvkiadó. 1992.

Gert V. Paczensky: ...és jöttek a fehérek: A gyarmatosítás fél évezrede. Budapest: Gondolat. 1974.