A míves munka szeretetéért, dicséretére

A városi kamara által alapított Dunaújváros Kézművességéért Díjat hagyományosan az éves rendes küldöttgyűlés előtt adják át: azon kisvállalkozók, iparos emberek életpályáját ismeri el, akik kiemelkedőt alkottak egy-egy szakma, szolgáltatás helyi történetében. Az alapító kamara szándéka szerint így elsősorban életpályák elismerésére szolgál az elismerés, most mégis bekerült a díjazottak közé egy fiatalember (elnézést a többiektől, hogy vele kezdünk), aki olyan elismertséget vívott ki helyi, országos és – nem túlzás – világszinten, ami a kamarai elismerés átadását is mindenképp indokolttá tette.

Steixner István bőrdíszművesről egyre többet olvashatunk a helyi és az országos sajtóban is. Székesfehérváron született, 1984-ben, már tízévesen megismerkedett a bőrdíszművességgel, majd a tűzzománccal, ötvösséggel. A dunaújvárosi Lorántffy-középiskolában szerzett bőrdíszműves szakmát, itt figyelt fel tehetségére szakoktatója, Molnárné Lukács Anita, aki segítette szakmai előmenetelét, támogatta a különböző versenyeken, pályázatokon, számos siker jellemezte már ezt az időszakot is. Első kiállítása 2004-ben nyílt meg, azóta közel húsz kiállításon, tárlaton vett részt.

Tanulmányait sem hagyta abba: a budapesti Népi Mesterségek és Művészetek Iskolájában neves népi iparművészektől tanult, majd közösen dolgozott több nagyhírű szakemberrel, mesterrel. A bőrművességgel főállásban 2008 óta foglalkozik, egyedi használati tárgyakat, főleg táskákat, öveket, óraszíjakat készít. Napjainkig közel tízezer alkotást készített, a világ több mint negyven országába. Dunaújvárosban telepedett le, itt nyitott műhelyt, színvonalas brandet épített, világszínvonalú weboldal, katalógus, közösségi médiamegjelenés jellemzi. Rendszeresen részt vesz a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara rendezvényein, pályázatain, többször elnyerte a Magyar Kézműves Remek címet, többször kiemeltként, és emellett még számos díjat, kitüntetést.

Németh István órás egy másik szakma és korosztály képviselőjeként szolgált rá az elismerésre. Perkátán született 1954-ben, Budapesten szerzett órás szakmunkás végzettséget 1974-ben, szakmaválasztását meghatározta a finommechanikai szerelések iránti vonzalma, a munkavégzés helyhez kötöttsége. Ezután a MOM dunaújvárosi gyárában, majd a Vegyesipari Vállalatnál helyezkedett el szakmájában. A Vasmű úti órásüzletben dolgozott, majd 1983-tól a Piac téri régi pavilonsoron található órásüzletben végezte a munkáját, a vállalat megszűnését követően vállalkozóként, széles körben ismert „piaci órásként”. A piaci pavilonsor lebontása után közel 20 évig az uszodai műhelyében folytatta munkáját, majd 2018-ban áthelyezte munkahelyét az élményfürdő előterébe, ahol jelenleg is fogadja ügyfeleit. Szakmai elhivatottságát és munkavégzését jellemzi a minőségi munka, az ígért határidőre történő teljesítés, a vevővel való őszinte és barátságos kommunikáció. Az órás szakmában Gellért fia követte apját saját dunaújvárosi vállalkozásával.

Molnár Tamás fodrász szülei 1952-ben Kecskemétről költöztek az akkori Sztálinvárosba. Édesapja egyik alapítója volt a Vegyesipari Vállalatnak. Első műhelyük a Görbe utcában, a régi zeneiskola épületében működött, szabadidejének nagy részét a fodrászüzletben töltötte, ahol észrevétlenül magába szívta a szakma fortélyait, a vendégekkel való törődést. Édesapja javaslatára nem a férfi, hanem a női fodrászatot választotta – akkor még külön szakma volt a kettő. Úgy látta, nagyobb fantázia van a női frizurák készítésében, ami szinte olyan, mint a festészet, egy alkotás, mire egy hajzuhatagból frizura, forma lesz. A szakma elsajátítása után férfiként első női fodrász lett a városban, a Vegyesipari Vállalatnál dolgozott. Hamar kialakult vendégköre, azonban a fejlődést is fontosnak tartotta: szakmai továbbképzésre Pécsre, egy nemzetközi hírű, sok kitüntető díjjal elismert fodrászhoz, Rónai Lászlóhoz ment el.

Dunaújvárosba visszatérve egy remek fodrászcsapat fogadta, egyengette útját, nagy szeretettel emlékszik vissza az akkori kollégáira. Később egyéni vállalkozóként két helyen is dolgozott párhuzamosan: 1988-ban Kisapostagon kezdte meg tevékenységét, Dunaújvárosban 1991-ben vásárolt egy földszinti lakást, ahova meghívta a Barátság városrészi kollégáit is. Húsz évig dolgozott így, egyszerre két helyen. Ötvenöt év aktív fodrászmunka után feleségével együtt úgy döntöttek, végleg abbahagyja a munkát. Kertészet, festészet, horgászat, zene és a család tölti ki azóta a nyugdíjas­éveket.