Mester és inas esete

Gyere csak, húzd végig a kezed az oldalán! Érzed milyen szelíd? Kukkants be ide! Látod a bronzszegeket? És ez az illat! Ehhez foghatót legfeljebb szivarszalonban érlelt mahagónin érezni. Jó, hát ez akkor látott szivart, amikor én esztergáló unikornist. A dió megengedő. Akkor is finom, ha nyüstölik. Ne babrálj a kacorral, te! Elmondok egy mesét, jól figyelj!

A Vérköpőhöz került, árverésről. Hogy miért Vérköpő? Talán mert vért köpött. Tüdőbaj, vagy tudja a bánat! Elhozta nekem, kérte, hogy tegyem rendbe. Egy zsákban hozta, darabokban. Megvette, hazavitte, beleült. Nem csak vérköpő volt, hanem kövér is. A lényeg, mint ökör talpa alatt az éticsiga háza, na úgy roppant össze. Mondtam neki, hogy vidd a búba, vacak darab, szeméttel nem dolgozom, időm sincs, hegyekben a munka. Tovább erősködött, hogy bármibe kerül is csináljam meg, semmire sem vágyik jobban. Gondoltam, szegény a te fantáziád Vérköpő, de a bármit, végül is, elkérem én szívesen. Három hét munkával, de összeraktam. Kifizette. Ha beleülsz – fenyegettem –, ide ne hozzad nekem!

Egy hónapra rá, kit látok a kapuban? A Vérköpőt. Kezében egy zsák. Intettem is neki rögtön, hogy Isten áldásával, de eredj innét! Könyörgött, hogy segítsek neki, legalább nézzem meg. Megnéztem. Egy halom rőzse volt, egykor még szék. Elmondta, hogy nagyon sajnálja. Én meg, hogy a mennykő essen beléd! Jó, megcsinálom – hagytam rá végül –, de ha még egyszer meglátlak, elengedem a kuvaszt, az majd rendbe rakja a székedet veled együtt!

Kemény telünk volt, aztán jött a langyos tavasz, meg jött megint a Vérköpő. Már bőszítettem a Torkost, hogy rágcsálja meg. Állt bágyadtan a kapuban és láttam mellette a karosszéket, amit összeraktam neki. Kiáltok neki, hogy mit akarsz már megint azzal? Erre ő, hogy szeretné nekem adni, mert a szék engem választott. Ejj! Szidtam tovább, nem kell nekem szék, van itt a műhelyben vagy száz, különben meg főleg ne boszorkányoskodj, és hogy Torkos csak egyet szeret jobban az ülep vastag zsírjánál: a boszorkányhúst. Mondta a Vérköpő – szemében elérzékenyülést láttam, mondhatnám akár, hogy könnyeket – rendben, de ő most elmegy, a szék itt marad. És elment, a szék itt maradt.

Figyelsz te? Most jön, amiért járattam neked a számat. Ha elsőre megmutatod a Vérköpő székét itt a műhelyben, akkor az inasságod hátralévő két évében megduplázom a fizetséged és megtanítalak fecskefarkot csapozni. Az nagy szó ám, mert nem szívesen teszem. Ez olyan féltett tudásféle. Tessék, járj körbe és mutasd meg a széket!

Szent Joachimra esküszöm, hogy megleptél. Jól választottál, ez a Vérköpő széke. Szerencséd volt tán vagy tudtad-e, hogy mit választasz? Mondd el nekem! Hiszen itt minden szék összerogyott egyszer, pálcáik eltörtek, lábaik hasadtak, a bársonykárpit foszlott. De kezeim között minden újjászületik, ragyog, fénylik, szebb, mint volt. Lehetetlen megmondani, hogy mi történt velük. Miből jöttél rá? Ki vele, fiam!

Nahát! Igazán? Ha nem lennék szavatartó ember, akkor most elkergetnélek innen, de jó messzire. Hogy ez a szék választott engem. Hogy megsúgta neked. Ahogyan megsúgta a Vérköpőnek? Vigyázz mit beszélsz! Égtek már halálra sokan efféle szavakért! Mi vagy te, táltos? Mágia ez! Igaz-e Torkos? Sötét mágia, fekete! Mint a szék fája! Mint az ében!

Égtek már halálra sokan efféle szavakért! Mi vagy te, táltos?