Cipőgyár: a kezdetektől a privatizációs hullámig

1961 tavaszán arról írt a Sztálinvárosi Hírlap, hogy „a Vegyesipari Vállalat szandálüzemben március 1-től új termelési szinteket állapítottak meg”. Ezért arra volt szükség, mint írták, mert alacsonyabb szinten mozgott a termelékenység, mint a dolgozók átlagkeresete. A gyárban a kétéves működés alatt 400 ezer pár gyermekszandált készítettek. 1962-re pedig tervben volt az üzem korszerűsítése is. Ehhez képest 1963 decemberében a Dunaújvárosi Hírlap arról írt, hogy a helyi szandálüzemben a szabályok és velük szembe állított elvárások, a silány minőségű, elhasznált gépek és berendezések lehetetlenné teszik azt, hogy az üzem megfelelően működjön. 1970-ben arról szóltak a hírek, hogy növelik a termelést, évi 520 ezer pár gyermekszandált és cipőt gyártanak, sőt felmerült a gyermekgyógycipők készítésének terve is.

1976 nyarán arról cikkezett a helyi újság, hogy az első féléves tervet, 580 ezer pár lábbelit idő előtt legyártottak az üzemben, hála az újjászervezett üzemi négyszögeknek, a brigádok versengésének és a tervszerű, megelőző karbantartásoknak (TMK). Minden szép és jó volt akkoriban, kivéve, hogy ez az egész mennyiségi dolog mérhetően is a minőség rovására ment. 1977 januárjában jött is a hír, „A Vegyesipari Vállalat cipőüzemét leválasztották a Vegyesipari Vállalattól és a Duna Cipőgyár IV-es számú gyáregységeként fog a jövőben működni.” Ekkor már évi egymillió pár gyermeklábbelit gyártottak évente a dolgozók, akiknek fizetés­emelést is ígértek erre az évre. A budapesti központú Duna Cipőgyárral a helyi egységnek, mint a korbeli sajtó megírta, segítőkész és korrekt volt a viszonya. Megtudhattuk azt is, hogy „a Duna cipőgyár dunaújvárosi gyárában 16 szocialista brigád mintegy 480 fővel dolgozik. Egy-egy szalag alkot egy brigádot. A brigádok között több hat-hétszeres szocialista címmel büszkélkedhetik.” Még szintén 1977-ben az üzem 38, Dunaújvárosban tervezett és készített gyermekcipővel vett részt a Budapesti Nemzetközi Vásáron (BNV). Egy évvel később, 1978-ban a Fejér Megyei Hírlap arról számolt be, hogy a „Duna Cipőgyár dunaújvárosi gyáregységének valamennyi üzeme túlteljesítette tervét, melynek eredményeképpen 610 ezer pár gyermekcipő készült.” Sőt, az üzem megkapta első jeles elismerését, a BNV-díjat egy kollekcióért, melynek slágerdarabját a Barát János által tervezett szandált gyártásba is tették és még a BNV idején a pesti cipőboltok polcain volt elérhető.

1979 tavaszán arról írt a helyi hírlap, hogy a gyárban „a napokban helyezték üzembe a Csehszlovákiából vásárolt sarokformázó gépet, elsősorban a gyerekcipők minőségjavítása érdekében. Az új gép a régivel szemben egyszerre két műveletet végez, formáz és szögel is.” 1981-ben az üzemben 1,1 millió gyerekcipő készült. Ebből a cipőbörzén közel hatszázezer párra érkezett is megrendelés. Nem kellett a modelleket leértékelni, a dunaújvárosi gyerekcipők eddigre már kiváló minőséget képviseltek, népszerűek voltak a modellek a vásárlók körében. 1983-ban újabb sikerről számolhatott be a sajtó: A Puli fantázianevű gyermeksportcipők, – csizmák sorozatgyártását kezdték meg a Duna Cipőgyár helyi üzemében. Ez elnyerte az E plusz D minősítést (egészséges és divatos) a bőripari szakvásáron.

1984. november 1-jén ünnepséget tartottak a gyár dolgozói a Bartókban, hiszen e napon volt 25 éves a dunaújvárosi cipőgyártás. Egy évvel később bejelentették, hogy 1986. január elsejétől önálló üzem lesz a dunaújvárosi cipőgyár. Így is lett, a volt Duna Cipőgyár 4. számú gyára 1986. január 1-től önálló lett és Junior Cipőgyár néven működött tovább. Az önálló működés első félévének végén 24 millió forintos nyereségről és növekvő exporttevékenységről szóltak a hírek. 1990-ben a városi cipőgyártás indulásának harmincadik évfordulóján is hasonló hírek érkeztek a Junior Cipőgyár háza tájáról.

A gyártás kilépett a gyermekcipőből és felnőtt, női modelleket is gyártottak már. A dolgozók még 13. havi fizetést is kaptak, amihez persze az is hozzájárult, hogy létszámukat 30–40 százalékkal csökkenteni kellett a biztos fennmaradás érdekében. Már ekkor szóba került, hogy a gyár fejlesztéséhez esetleg külföldi tőkét vonnának be, sőt az is, hogy külföldi tőke bevonásával a gyárat a dolgozók vásárolhassák meg. 1991 májusában arról szóltak a hírek, hogy a privatizáció szükségszerűen eléri a Junior Cipőgyárat is, de bizonytalan volt még akkoriban ennek a mikéntje, a folyamata. A dolgozók az állásukat szerették volna megtartani és nem részvényeket birtokolni. Nekik ugyanis nem a vállalati vagy a tulajdonosi forma számított, teljesen érthetően, hanem a kereseti lehetőség. Történetünkben a végszó a csőd bejelentése, majd a szikár HR: 1993-ban a gyárat felszámolták, Minicipő Kft.-vé alakult...