Gáspár Aladár 1946–2021

Elhunyt Gáspár Aladár képzőművész, költő, író, a dunaújvárosi kulturális élet meghatározó alakja, számos helyi oktatási intézmény mintaadó, műhelyteremtő művésztanára. Gáspár Aladárra a következő sorokban Ordas István a barát, a műgyűjtő tiszteletadó emlékezését olvashatják:

„Na jónapot! Aztán hogy van kedvesem?” Ez volt kedvenc köszönőformulád minden egyes telefonbeszélgetésünk kezdésekor. Miután hetente többször legalább telefonon beszélgettünk, sokszor melankolikus hangod (amely nem rosszkedvet jelentett nálad) még ha elfoglalt is voltam a munkámban, akkor is felderített. Legutoljára a nagypéntek előtt szerdán hívtalak, akkor egy kissé bágyadtan közölted, hogy nem igazából érzed jól magad, elsősorban zavar a kórteremben zümmögő gépek zaja, és tudattad velem, hogy reméled, hogy pár nap, aztán húzol ki innen, otthon csak jobb. Addig ne hívjalak, mert rosszul is hallani ebben a kórteremben a technika és sürgés-forgás zajában. Még kérdezted, hogy zajlott le Dinnyés Jóska barátunk temetése, aztán búcsúztál, mondván, hogy a többit majd otthon megbeszéljük, vagy az „őrszobán”. Drága öreg barátom, nem ezt ígérted! Hiszen több vasat is tartottál a tűzben, azt a rengeteg kész munkádat már raktuk össze fotózásra, hogy majd egy szép nagy kiállítást rendezünk.

Emlékszel, 2017. március 28-án régi sikereid helyszínén, Salgótarjánban, a Bólyai János Gimnáziumban remek kiállítást hoztunk létre. Itt tanítottál 1988 és 1992 között, és itt hoztad létre azt az iskola galériát, ami országos hírűvé nőtte ki magát. Dunaújvárosban is létrehozója voltál az Arany János Általános Iskola rajz tagozatának. De Perkátán, az ottani általános iskolában is a névjegyedet hagytad mint pedagógus, tanár és képzőművész. A Covid előtti világban az egyik szép kiállításodat nyitottuk Ságújfalun, szülőfaludban, szülőföldeden, a Karancs vidékén, ahol is a kiállításmegnyitón a falu 30 százaléka ott volt, és ahogy mondtad, az a kiállítás fontosabb volt neked, mintha a világ legnagyobb galériáiban lett volna. Mert visszatérhettél a gyökereidhez. Az ottani kiállításmegnyitó után a helyi templomban folytatódott a kulturális sétánk, és megnézhettük a tizennégy stáció képei közül az egyiket, amelyet te festettél. Szerdánként ugyan a hagyományos lecsópartijainkat az elmúlt évben és ebben az évben eddig ritkán szerveztük, de te ettől függetlenül és én nem hívva másokat, összejöttünk kint a teraszon, a szabadban pár pohár bor mellett, és beszélgettünk elsősorban irodalomról, költészetről, főleg a kortárs fiatalok kibontakozásairól. Te voltál a mérce, az etalon, hozzád lehetett igazítani a pontos kritikai mértéket elfogultság nélkül.

Aladár, nem ezt ígérted! Mi a fenét fogok, fogunk a meg nem valósult terveinkkel csinálni? Három hete vettem tőled egy dobozképet, amely tükrökkel van applikálva, és benne pálcikák kusza halmaza.

Láthatóan egy utcai barikád talán felrobbant, de a mögötte lévő tükörcsíkok visszatükrözik a környezet apró villanásait, és megnyugodva azt érzi az ember, hogy mindig győzhetünk. Hát: „Na igen. / Néha ilyen is megeshet, / Most mégis döbbenten nézitek / Ezt a visszás végkifejletet. /Mert úgy vélekedtek, / Ez csak műhiba, / Fonák fordulat, Merő rendellenesség, Lehet.” Írod egy versedben. Barátom, nem tudok még búcsúzni tőled, mert túlságosan is beleégtél a retinámba, az agyamba, a körülöttem lévő otthoni, munkahelyi falakról sok-sok képed tekint le rám, amelyek elevenen tartanak téged.

Pár éve megjelent versesköteted, amelynek illusztrációi a te festményeid, napi társaságom. Tavaly év végi, palócföldi irodalmi folyóiratban is novellád jelent meg, öregbíti a jó palócok hírnevét. Jó palóc voltál, jó dunaújvárosi, igazi közösségi ember, képzőművész, festő, költő, író. Már most hiányzol. Drága barátom, még sokáig fogok veled diskurálni, nyugodj békében!

Ordas István