Nagy Péter hazatekert, majd ellátogatott a szerkesztőségbe

– Miért döntött úgy, hogy Portugáliát maga mögött hagyja?

– A koronavírus okozta helyzet a munkahelyemet sem kímélte. Márciusban elveszítettem a munkámat, és nem találtam másikat. A portugál kormány ugyan adott segélyt, de én dolgozni szerettem volna. Ekkor jött az ötlet, hogy hazautazom, és otthon próbálok szerencsét. A kicsiny megtakarításomból és közösségi felajánlás révén kerékpárral el tudtam indulni a nagy útra. 3800 kilométeres útra számítottam, de 3500-nál állt meg a számláló. Huszonhat napot tekertem, és hármat pihentem csak. Tartani akartam magam a tervhez, amit kigondoltam. Ez gyakran komoly távolságokat és komoly szintkülönbségeket jelentett. Az egy napi maximális távolság 190 kilométer volt és 2500 méter szintkülönbség. Természetesen nem egy napon történt a két csúcs. Fárasztó ilyen magasra tekerni, de a látvány mindenért kárpótolt.

– Ehhez kitartónak kell lenni. Oda kell figyelni az étkezésre és a kalóriabevitelre is.

– Az alkalmazás szerint, amit használtam az utam során, egy nap 3000-7000 kalóriát égettem el. Ennél kevesebbet vittem be, így elég sokat fogytam 73 kilóról 66-ra, de nem gyengültem le az út során. A kitartásommal nincs gond, ha eltervezek valamit, azt véghez is viszem. Ilyen út során szükség van az elszántságra. A tekerésen kívül sok energiát vesz ki az emberből a folyamatos figyelem. Kerülgetni kell az úthibákat, az üvegszilánkokat. Magamnak főztem a fárasztó nap végén, nem úgy, mint a Tour de France versenyzői, akikre főznek a stáb tagjai. Egyedül kellett vásárolni, szállást keresni, tisztálkodási lehetőséget keresni. Az étkezésre különösképpen nem figyeltem oda. Jókat ettem kint is és az utam során is, de a magyar ételek folyamatosan a szemem előtt voltak. Nagyon vágytam már a hazai ízekre. Édesanyám ételei nagyon hiányoznak. Sajnos már nincs közöttünk, de az utam során úgy éreztem, végig velem volt. A tanácsai gyakran eszembe jutottak, amikor hajszoltam a kilométereket. Persze, mint gyerekként, most sem mindig hallgattam ezekre a tanácsokra. Ez majdnem a vesztemet okozta. Az Alpok egyik lejtőjén 70-80 kilométeres sebességgel gurultam, amikor az egyik kanyart levágva majdnem összeütköztem a szemből jövő kisteherautóval. Pedig gyakran mondta drága édesanyám: Lassan járj, tovább érsz.

– Milyen benyomások érték útközben?

– Nagyon sok jó és segítőkész emberrel találkoztam az utam során. A nagy távot egyedül tettem meg, de negyed- vagy félórára hozzám csapódott időnként egy-egy útitárs, akivel elbeszélgethettem kicsit. Ilyenkor ők segítettek abban is, hogy merre menjek, vagy hol találok boltot, szállást. Szinte mindenhol pozitívan fogadtak. Szokássá vált, hogy mindenkinek integettem, köszöntem, főleg a kerékpárosoknak, amit viszonoztak is általában. Nagy meglepetés volt viszont Ausztria, ahol szinte senki sem fogadta a köszöntésemet.

– Milyen különbségeket tapasztalt az emberek viselkedésében a különböző országokban?

– Portugália életszínvonalában kb. Magyarország szintjén áll. Amíg itthon életuntak vagyunk, ott boldogok az emberek. Keresik azt, hogyan tudnák élvezni az életet. Segítenek egymásnak, hiszen egymásra vannak szorulva. Ezt jó lenne, ha megtanulnánk tőlük. Spanyolországban is közvetlen és jó emberekkel találkoztam. Svájcban kicsit távolságtartóbbak, de mindenben segítettek. Franciaországban nem nagyon akartak angolul beszélni. Sok utcagyereket láttam, amerre mentem, néha féltem is.

– Egy éve volt utoljára itthon, milyen érzés?

– Mikor még Ausztriában voltam, elkapott az otthon vagyok hatás. Amikor átléptem a határt, boldogan integettem a határőrnek. Esett az eső, barátságtalan volt az idő, de itthon voltam, és a szívem tele volt örömmel. Budapestre mentem a barátaimhoz, akik születésnapi meglepetéspartit szerveztek nekem. Nagyon jólesett a figyelmességük. Természetesen eljöttem Dunaújvárosba is. Tágra nyílt szemmel néztem a csupasz Vasmű utat. Nagyon meglepődtem, hogy egy fa sincs már. Ezt nagyon sajnálom. Ma még meglátogatom a nagynénémet, aztán megyek is vissza Pestre. Holnap repülőre szállok, és Angliába repülök. Még út közben kaptam egy ajánlatot, amit nem szeretnék visszautasítani, bár az volt a tervem, hogy itthon maradok. Délnyugat-Angliában, Devon megyében Exeterben egy étteremben fogok dolgozni, az Exe folyó partján. A helyről annyit kell tudni, hogy vidékies hely, ha felszállsz a buszra, a sofőr előre köszön és megkérdezi, hogy mi van veled.

– Nagy utazót, igazi világpolgárt ismerhettünk meg önben. Ez az életstílus tetszik önnek, vagy szeretne megnyugodni? Mondjuk öt év múlva végleg letelepedik valahol? Mivel fog foglalkozni?

– Szeretnék eljutni egyszer Kanadába, de mindenképpen haza szeretnék jönni véglegesen. Ez a munka jó alapot ad, hogy a következő szintre lépjek. Szeretnék tanulni. Érdekel a környezetvédelem és a politológia is. Ha elvégeztem az iskolát, szeretnék Magyarországon élni, és segíteni az embereknek.

Itt elhalkult a szava, és elhomályosodott a szeme. Nem is kellett, hogy többet mondjon. Egyszerre értelmet nyert a korábbi mondata, miszerint reméli, az utazása példát ad majd az embereknek arra, hogy mindent el lehet érni és meg lehet csinálni, csak ne adjuk fel! Ha sokadszorra sem sikerül, egyszer elérjük az álmainkat.