Csodálatos horgászparadicsom terül el a Duna mellékágában

Kalauzunk a horgászegyesület képviseletében Garda László (gondnok, halőr és valószínűleg minden horgásztudományok ismerője) tanár uras ele ganciával mesélt nekünk erről a vízi álomvilágról.

– Mire vigyáz a halőr?

– Nem arra, hogy el ne úszszanak! – adta meg nevetve a beszélgetés alaphangulatát. – Mindenre figyelek. A halakra, a növényekre, a területünk tisztaságára, de mellette az idelátogatók magatartására is. Nem kell itt valami szörnyű szabályokra gondolni, de arra igen, hogy kulturáltan viselkedjenek, és ne zavarják egymást. Nyilván hozhatnak magukkal alkoholos italokat is, de a vízparton italosan tartózkodni tilos. Ezt várja el a horgászetika is. Bográcsozni is szabad, de a gyakori tűzgyújtási tilalom betartása miatt inkább gázon főznek.

– Látom vannak, akik rengeteg holmival érkeznek...

– A felszerelésük a horgászmódszerüktől is függ. Például vannak a harcsások, akik stupekos módszert alkalmaznak. Felszíni horgászatot folytatnak, kikötik a csalihalat a fához vagy a bójához. Aztán vannak a bojlis horgászok, akik általában a legtöbb felszerelést hozzák magukkal. Céljuk a nagy pontyok kifogása. Az alapelvük a „Fogd meg, és engedd vissza!”. Ők a többféle bot mellett a bojlis székekkel, asztalokkal, fekhelyekkel, sátrakkal és szinte mindenféle kempingfelszereléssel érkeznek. Az etetőanyagot és a saját ellátmányukat is magukkal hozzák. Általában több napra jönnek, mert türelmesen várnak arra, hogy hát ha a jó Isten megsegíti őket egy nagy hallal. Amit aztán szépen vissza is engednek a vízbe.

– Hány alkalommal telepítenek?

– Ezzel erősítjük a horgászok szerencséjét. Márciusban kezdtük, aztán áprilisban két alkalommal is végeztük. Egyszer a MOHOSZ segített bennünket öt mázsa hetven kilóval, az egyesületünk pedig huszonkét mázsát helyezett ki.

– És ha elúsznak?

– Egy áradásnál ez könnyen előfordulhat. Ez benne van, de ugyanígy ide is jöhetnek más Duna-szakaszokról. A fő állomány már itt marad. Először is nem kell küzdeniük a folyó erős sodrásával, és itt elég táplálékot találnak, hiszen a horgászok rengeteg etetőanyagot hordanak ide nekik. Bolond volna az a hal a sodrásban küzdeni az élelemért, amikor itt „terített asztal” várja – tette hozzá nevetve.

– Akadnak kapitális példányok?

– A miénk egy sporttevékenység. Amikor végzek a szolgálattal, én is szerencsét próbálhatok. Fogtam már itt tizenkilenc kiló hetven dekás amúrt is, és egy hét kiló kilencvenöt dekás koi pontyot is, amivel a mai napig tartom a csúcsot. Ennek nem ez a szülőhazája, mégis bekerülnek időnként a folyóba. Két éve egy fiatal pár véletlenszerűen, bojlival fogott itt egy harminc kilós harcsát.

– Milyen emberek a horgászok?

– Az ide járók nagy többségét már arcról is felismerem, még a napijegyeseket is. Szívesen és rendszeresen segítenek egymásnak.

– Mit rejtenek a szákok?

– Ennek az ellenőrzése is a feladatom. Én nem nyúlhatok hozzá, de megkérem a horgászt, hogy mutassa be a zsákmányát! Nyilván nem lehetnek benne a tilalmi és a méretkorlátozás alá eső halfajok. Ennek a megítélésében néha vita is előfordulhat, de végül rendezzük a nézetkülönbségeket. Mindig tudnak miből választani. A fehér halainkból, a keszegfélékből, a ragadozókból vagy éppen a pontyokból.

– A horgászokat is megkérdezzük: honnan érkeztek?

Viglási Zsolt: – Nem kellett sokat autóznunk, hiszen csak huszonnyolc kilométer a távolság, Fülöpházáról jöttünk. Nagyon szép ez a helyszín, és kihívás ezen a vadvízen szerencsét próbálni. Ezt a tudományt az édesapámtól tanultam, hároméves koromtól gyakorlom, most már harminc éve.

Viglásiné Kriszta: – Nem beszélek bele a Zsolt dolgába, mert azt én sem engedem: „majd én tudom, hogy mit csináljak”! Nagyon élvezem ezeket a kirándulásokat, mivel nekem külön szerelésem van, igazi lányos, pink színekben, amit tavaly kaptam a férjemtől. Mára már kezdem érteni, hogy miről is beszélgetünk a horgászás címszó alatt. A mai napunk a randizásé! Este hétre viszont haza kell érnünk, mert a babát csak mi tudjuk fektetni.

Némethék: – A horgászkarrierünk Nagykarácsonyból indult, de ma már Dunaújvárosban élünk. Nagy örömmel jöttünk, mert itt egy jól kiépített komfortos, közművesített horgásztanya is várja a vendégeket. Bográcsot mindig hozunk magunkkal.

Tóth Zsolt igen elszántan állt a parton: – Ez egy érdekes, izgalmas és nagyon kellemes hely. Bármilyen nagy nyári forróságban is eltöltheted itt az időt, mert ezek a hatalmas fák úgy adják az árnyékot, hogy még a horgászást is folytathatod. Az engem nem érdekel, ha a balszerencse miatt nem jön a hal, de az igen, amikor valami akadályoz benne. Nagyon szívesen járok ide a barátaimmal, akikkel az éjszakát is itt töltjük. Úgy érzem, hogy olyankor nagyobb szerencsével járunk.

Perkátai legények: Íme a két Szabó Szilárd, az édesapa, valamint a fia. Azon a reggelen az első osztályos sportember volt az ügyesebb, mert az elsőt, egy keszeget, ő fogta ki. Az persze egy más kérdés, hogy harcsát szeretett volna, de mint tudjuk, ami késik, nem múlik!

– Harminc kilométert autóztunk idáig, de úgy érzem, hogy megér annyit. Sokféle szép és nagy hal él ezen a vízen, ezért egy kis szerencsével elégedettek lehetnek a horgászok. Éjszakára megérkeznek a barátaim, és akkor majd harcsát szeretnénk fogni. A sátrat is fel lehet verni, az autók is elférnek, és biztonságos a hely. Amikor úgy alakul, a konyhára is viszünk a zsákmányból, de amikor a szabályok azt mondják, szépen visszaengedjük azokat a vízbe.