A világhálón is meg kell őrizni a józan gondolkodásunkat

– Kik vannak nagyobb veszélyben az internetes felületen, a fiatalok, a középkorúak, avagy az idősek?

– Visszatérő kérdés, hogy kikre kell odafigyelni a tudatos és biztonságos internethasználat jegyében. Azt gondolom, hogy mindenkire. Nyilvánvalóan kiemelt korosztály a gyerekeké és a fiataloké, de mivel a seniorok egyre inkább lépést szeretnének tartani az online térben, ezért rájuk is kiemelt figyelemmel kell tekinteni. Mindenkire, aki még úgy érzi, hogy nem eléggé tudatos felhasználó, vagy azt gondolja, hogy az internet egy borzasztóan egyszerű dolog.

– Honnan tudható, hogy valós vagy hamis a biztonságérzet? Mibe tud kapaszkodni?

– Saját magába és a józan eszébe. Mert az internet attól függetlenül, hogy egy teljesen új tér, azért a hagyományos emberi szabályok működnek ott is. A józan eszünket kell használnunk, és ha valami gyanús, vagy valaki olyan kérdéseket tesz fel, ami számunkra kellemetlen, kínos, akkor igenis mondjunk nemet. Nagyon sokan úgy tekintenek a világhálóra, mint egy technikára, ezért azt gondolják, hogy a technikai védelemmel mindent megtettek a biztonság érdekében, a szűrőszoftverek, a gyerekbarát böngészők, vagy a jelszónál a kétfaktoros biztosítás tökéletes védelmet nyújt. De a tökéletes az internet világában is egy relatív fogalom. Ez csak egy ideig fennálló állapot, ami nagyon gyorsan változik. Hiszen ott van a mesterséges intelligencia, a robotok világa, amik erőteljesen befolyásolják a józan ítélőképességünket, és leginkább azt, hogy mennyire igaz az, amit az interneten látunk.

– Mindössze ennyi, hogy ugyanolyan óvatosak legyünk, mint a való életben?

– Igen. Sokak szerint az interneten egészen más szabályok élnek, mint a való életben. Én úgy gondolom, hogy pontosan ugyanazok. Ahogyan nem hülyézek le valakit a való életben sem, ugyanúgy az interneten se írjam le. Azért, mert valaki posztol, kommentel, a jogi következményei ugyanazok, ha például gyűlöletkeltő bejegyzést tesz. A való életben sem érzek erős késztetést arra, hogy valakit zaklassak, lejárassak, megalázzak. Ezek az interneten sem működnek. Az emberek fejében nagyon gyakran különválik ez a két világ. Azt mondják, hogy az internet egy szabadabb tér és ott mindent lehet.

– Az anonimitás mögé bújnak. De van valós anonimitás?

– Nincs. Mindenkihez tartozik egy egyedi azonosító, amit IP-címnek hívunk. Nyilván, aki technikailag profibb szinten mozog, ezt tudja variálni, de akkor is utol lehet érni, és megtalálhatóak vagyunk. Azt tapasztalom, hogy az emberek már nem is szeretnek nickname mögé bújni, hanem a saját nevükkel lépnek bele a másik arcába.

– Korosztályonként változnak a legjellemzőbb veszélyek?

– Igen. Az biztos, hogy az első és legfontosabb a legfiatalabb felhasználókat érintő dolog. Ismeretlenek kérdezhetnek olyat, hogy hol laksz, melyik iskolába jársz, mit csinálsz iskola után? Küldhetnek olyan felvételeket, amit egy hat-nyolcéves még nem tud befogadni. Az utóbbi időben divatos lett ijesztgető tartalmakat küldeni ennek a korosztálynak. A kicsiknél arra kell figyelni, hogy már az elején biztonságosan induljanak el, és valóban mindig az életkoruknak megfelelő tartalommal és programokkal találkozzanak a világhálón. Korosztályban eggyel feljebb a közösségi média felületek jelennek meg az összes előnyükkel és hátrányukkal. Zaklathatják őket, megjelenik róluk egy kompromittáló videofelvétel, vagy éppen ők csinálják mással, másokkal ugyanezt. De jelen van az influenszerek világa is. A felnőttek komoly aggályokat fejeznek ki azzal kapcsolatban, hogy ezek a véleményvezérek mit akarnak. Netán ki akarnak túrni a szülői pozíciómból, hiszen ők adják a mintát? Ennél árnyaltabban fogalmaznék. Az influenszerek nem feltétlenül minden esetben mutatnak a gyerekeknek rossz, negatív tartalmat, vannak kifejezetten minőségi tartalmat előállítók. A gyerekeket abban kell segíteni, hogy őket megtalálják.

– A nagykamaszoknál is ugyanez a helyzet?

– Nekem az a tapasztalatom, hogy a társkeresés, a netes ismerkedés kerül előtérbe. Az internet ezt a fajta társas kapcsolatot erőteljesen megváltoztatta. Ma már az is belefér, hogy beszélünk kettőt cseten, a harmadik már az, hogy küldenél egy képet magadról? És nem az arcára kíváncsi, hanem ennél jóval többre. Azt tapasztalom, hogy ahhoz nem elég érettek, hogy ha ebből valami lesz, akkor a felek meg tudnak abban állapodni, hogy mindketten megnyomják a törlés gombot, vagy békésen el tudnak válni. Sok fiatal lány ki van téve annak, hogy az interneten ilyen formában megosztott tartalmak egyszer csak felbukkannak. És ez nemcsak egy megalázó, kellemetlen helyzetet okozhat, hanem átcsaphat egy internetes zaklatásba, ami korunknak egy nagyon jellemző tulajdonsága.

– Gondolom, ez már a felnőttek területe is.

– Részben. A felnőttek nem ebbe születtek, számukra teljesen új a közösségi média. Nagyon jellemző az internetes bankolás, vásárlás. Az adathalász e-maileket és a csaló nyereményjátékokat kell megemlíteni. Felugrik egy ablak, és csak meg kell pörgetni, vagy csak megadni az e-mail-címem, és máris a nyeremény birtokába jutok. Hiába mondják el a szakértők, hogy ezek mögött nincsenek valós tartalmak, csak az e-mail-címhez, a banki adatokhoz szeretnének hozzájutni. Mindig van, aki belemegy, hátha éppen ő az a szerencsés, aki nyerni fog. Korosztálytól függetlenül mindenkinek nagyon kell vigyáznia az adataira és az információira. Az interneten a legnagyobb érték az adat. Lépten-nyomon hagyunk magunk után adatokat, a digitális lábnyomunkat. Ez egyre nagyobb. Akik adatbányászattal foglalkoznak, ezekből az apró kis morzsákból összerakják a személyiségünket és a profilunkat. A világhálón is megjelentek azok a tartalmak, amik nem feltétlen valósak. Az álhírek kiszűrése sem egyszerű. Itt szintet ugrunk a veszélyességben. Ha valakiről van akár csak két fénykép, vagy egyetlen videofelvétel, azt egy jó algoritmussal át lehet alakítani, és olyan mondatokat adhatnak az ember szájába, ami soha nem hangzott el. Ez a deepfake jelensége, amelyben mindannyian a veszélyeztetettek körében vagyunk. Egy átlagfelhasználó mire észreveszi, már két-három hamis profil létezik róla, már visszaéltek az adataival.

– Melyik szülő teszi jól, aki tiltó, vagy aki megengedő?

– Szerintem egyik sem. Az élet más területein sem hagyjuk magukra a gyerekeket. Meg kell azzal is barátkozniuk, hogy a huszonegyedik században a nemtudás állapotában is lehet egy szülő, mert nem ismeri az elterjedt alkalmazásokat. A gyerekek ezeket a hézagokat nagyon jól ki tudják tölteni. Például egy jó beszélgetés keretében megtudhatjuk tőle, mit játszik, mit néz. Ha a szülő el tudja fogadni, hogy nem ő a mindenható a gyereke életében, mint az okostelefon használata, és vannak olyan készségek, amit a gyerek sokkal jobban kezel, az nem jelenti azt, hogy az összes biztonsági szabályt is tudja hozzá. Azt látom, hogy a szülő megveszi az okos­eszközt és odaadja a gyereknek, hogy használja, játsszon. Ez biztos, hogy nem jó, mert a gyerek az újdonság erejétől vezérelve mindent kipróbál, és óhatatlanul belefut olyan dologba is, ami nem neki való. Jó lenne, ha a szülő ott lenne, és megmagyarázná, hogy mit és hogy lát.