Kegyeleti úton jártak: gyergyói főhajtás a katonák emlékére

Az ötnapos út során a Székelyföldnek a Maros mente, a Csíki-medence, a Gyimesek és a Hargita által ölelt területén éltük meg a magyar és a magyar katonai emlékeket felölelő sűrű programot. Sok-sok felemelő, lélek­emelő, torokszorító pillanatban lehetett részünk.

Az első út Madéfalvára vezetett, a madéfalvi veszedelem helyére. Állandó kísérőnk, a gyergyóiak által tisztelt pedagógus, Selyem Antónia mesélt az ott történtekről, a székelyek egy csoportja ellen elkövetett tömeggyilkosságról, amely 1764-ben, Mária Terézia uralkodása alatt történt. Innen az ezeréves határhoz mentünk. A Hősök falánál koszorúzott csapatunk, tisztelegve az első, a második világháború magyar és székely áldozatai előtt.

– A Hősök fala nem csupán a két világháború áldozatainak állít emléket, hanem az összes olyan magyar és székely katonának, határőrnek, akik a valamikori történelmi Magyarország határait őrizték, továbbá már a Rákóczi-szabadságharc idején az életüket áldozták a haza határának a védelmében – mondta Antónia.

Megnéztük az utolsó őrházat, ahol Bilibók Ágoston mesélt a házról, az őrzőkről. Csíksomlyó volt a következő állomásunk, a kegytemplom áhítata mindenkire hatott, néhányan felsétáltak Mária szobrához, és hálát adtak azért, hogy itt lehettek, vagy védelmet kértek családtagjaik és a saját egészségükért. Csíkszeredán a késő reneszánsz kori Mikó-vár jelentett látnivalót. Ottlétünk második napján Gyergyóditrón a neogótikus és eklektikus stílusban készült nagytemplom hihetetlen méretei – a tornyok magassága 75 méter, a templomhajó hossza 56, szélessége 23 méter – mellett nagyon kicsinek, halandónak érezhettük az embert. Borszéken a borszéki vízzel oltottuk szomjunkat, többféle kútból kóstolhattuk a forrásvizeket. Gyergyótölgyesen az egykori kaszárnyába – amely ma pszichiátriai intézmény – nem engedtek be, de kívülről megcsodáltuk. Az ilyen stílusú, látványos katonai létesítmény e vidék sajátossága lehetett hajdan. Több főtiszttel megegyeztünk abban, ezeket így, ahogy vannak, jó lenne hazaszállítani, a külsejük miatt otthon példát mutató laktanyáknak.

Szombat volt utunk legfontosabb napja, délután rendezték a kegyeleti megemlékezést a Gac-hegyen. Reggel Gyergyószentmiklóson, a temetőben a csapat megkoszorúzta az I. világháborús katonai sírokat. A Békás-szoros kikerülhetetlen az idelátogatóknak, mi sem kerültük ki, sétáltunk a Pokol kapuján, a Pokol tornácán. Katonai témát jelentett ottlétünknek, hogy e helyütt húzódott a második világégés alkalmával az Árpád-vonal. A Gyilkos-tónál Szent István lábai elé helyeztük tiszteletünk jeléül koszorúnkat. „Otthon”, Gyergyószentmiklóson átöltöztünk, és mentünk a Gac-hegyre. Ahol felemelő órák vártak reánk. Nagy Zoltán, Gyergyószentmiklós polgármestere, Görög István, a fehérvári Honvédség és Társadalom Baráti Kör alelnöke, Soós Zoltán csíkszeredai konzul szép szavai hallatán átélhettük 159 fehérvári társunk tragédiáját. A gyer­gyói középiskolások szavalatai, énekei emelték e pillanatok szépségét. Minden szervezet elhelyezte koszorúját, néma csendben emlékeztünk az 1944. szeptember 7-én hajnalban álmukban meglepett, saját fegyverük által meg­gyilkolt fehérvári katonákra, a póttartalékosokra, akiket megérkezésük után kiküldtek a hegyre védelmi vonalat építeni. A hajnal és a gyilkos ellenfél végzett velük, bár az információk csak részben pontosak, mert hallomás és szájhagyomány útján léteznek, szemtanú szinte nem is volt. A román állam sokáig tiltotta a megemlékezést, ennek ellenére a bátor felszegi asszonyok minden évben kivitték a sírokra virágaikat. Pedig nekik is bőven volt siratnivalójuk, a „felszabadító had” a városnak eme részében asszonyokat, gyerekeket, civileket gyilkolt meg, a házaikat is felégették. E szomorú eseményről is megemlékeztünk, megható volt a végén a helyiekkel együtt elénekelni a magyar, hallgatni és énekelni a székely himnuszt.

– Kegyeleti emlékutunk céljaként álltunk ott, ahol 75 éve egykori fehérvári eleink bevégezték földi útjukat! Ők 159-en névtelenül nyugszanak a Gac-­hegyen, de szimbolikusan most is őrt állnak! Mára emlékhellyé lett a két tömegsír! A két város vezetői is fontosnak tekintik a kapcsolatok ápolását, mélyítését, a fiatalság bevonását az emlékezésbe! Így válik ez a város felett álló emlékhely a legmélyebb és legfontosabb üzenetté: „Házad mindenütt lehet, de hazád itthon van!” – hallhattuk Görög István szavait.

Mindenki eltöprenghetett, mit is jelent magyarnak lenni. Érezhető volt a magyar és székely emberek vágya, de jó lenne úgy megélni a magyar identitást, hogy nem kell félni miatta, nemzeti imánk akkor és ott jólesőn égett bensőnkben.

Olyan emlékekkel tértünk haza, amelyek sokáig meghatározzák mindennapjainkat, gondolatainkat. Amikor átléptük újra a határunkat, éreztük, de jó, hogy újra itthon vagyunk.

Hogy újra otthon vagyunk!