2019.09.22. 15:30
Az Isonzó-fronton szám szerint tizenkét véres csatát vívtak
Az első világháborúban az Isonzó-fronton 1915 nyarától 1917 októberéig vívta az olasz haderő az osztrák–magyar seregekkel a híres és egyben nagyon véres isonzói csatákat, szám szerint tizenkettőt.
A tizenkét csatából tízszer az olaszok támadtak, de számbeli fölényük ellenére céljaikat mégsem érték el. Jelentősebb területi és stratégiai nyereségre csak a hatodik csata során tettek szert, amikor sikerült elfoglalniuk Görzöt, és birtokba venniük a Doberdó-fennsíkot.
1916. szeptember 13-án vette kezdetét a hetedik isonzói küzdelem, amikor is az olasz hadsereg támadásba lendült, de ezt nagy küzdelmek árán az osztrák–magyar hadsereg sikeresen visszaverte.
Az Isonzó folyó
Az Isonzó folyó – olaszul Isonzo, németül Sontig, szlovénül Soča – a Júliai Alpokból ered, közel 1100 méteres magasságban. Dél irányba folyik a mai olasz–szlovén határral párhuzamosan, a szlovén Nova Gorica (Görz) városon keresztül le az Adriáig. Az első világháború itteni csatái a folyóról kapták a nevüket. Gyors folyású folyóról van szó, és ma is Európa egyik legszebb vadvizének számít, a vízi sportok szerelmeseinek ideális helyszín.
Nova Goricától északra közel 600 méteres hegyoldalak követik, később a hegyek magasodnak, és északra már a 2000 métert meghaladó csúcsok alpesi láncolatot alkotnak, ami megakadályozta az olasz hadsereget abban, hogy az első világháború idején gyors áttörő hadműveleteket tudjon végrehajtani. Az olaszok így az alsó szakaszra összpontosítottak, ahol az osztrák–magyar katonák védvonalaikat alakították ki. Ez utóbbiak védelmüket főként a Doberdó fennsíkra helyezték.
Az olaszok pálfordulása
Olaszország az első világháborúig tagja volt a Hármasszövetségnek, amely 1882-ben jött létre Németország, az Osztrák–Magyar Monarchia és Olaszország között. A Monarchia hadvezetése azonban felkészült arra, hogy az olaszok előbb-utóbb átállnak az ellenséges antant hatalmak (Egyesült Királyság, Franciaország és Oroszország) oldalára. A bécsi vezérkar már 1914 augusztusában megbízta Rohr Ferenc tábornokot, hogy erősítse meg az Olaszországgal határos szakaszt. A tábornok 5 hadosztály állított fel e célra, ezek azonban többnyire képzetlen, önkéntes egységekből álltak, logikus volt, hogy egy esetleges olasz támadást csak lassítani tudnának, a sikeres védekezéshez azonban nem rendelkeztek elegendő erővel.
Olaszország az antant hatalmak oldalán, 1915. május 23-án hadat üzent az Osztrák–Magyar Monarchiának. Osztrák–magyar részről a Tiroltól az Adriáig mindössze 6 hadosztály állt rendelkezésre, a 35 hadosztállyal rendelkező olasz támadók ellen. A térségben állomásozó monarchiabeli hadosztályok több mint a fele magyar katonákból állt. Olaszország célja az volt, hogy mélyen benyomuljon azokra a területekre, amelyeket az 1915. április 26-án megkötött londoni egyezmény garantált Olaszország számára. Az olasz támadás egyik fő iránya a Júliai Alpok és az Isonzó folyó volt. 1915 júniusában viszont elakadt a támadás, mert a Monarchia a keleti frontról és a Balkánról jelentős csapatokat küldött a térségbe. Az olaszok nem számoltak a terepviszonyokkal sem és az időjárás sem kedvezett egy gyors támadáshoz, így a nyugati fronthoz hasonlóan itt is állóháború alakult ki. A harcoló felek felkészültek egy elhúzódó háborúra.
Az olasz front parancsnokának a Habsburg-ház egyik legtehetségesebb tábornokát, Jenő főherceget nevezték ki, aki 1915 júniusáig a balkáni csapatok főparancsnoki tisztét is betöltötte. A főherceg a határszakaszt és a rendelkezésre álló haderőt is három részre osztotta, tiroli, karintiai és Isonzó menti csapatokra. Mivel az északi magas hegyek nehezen átjárhatók voltak, a védelem súlypontját a délen nyitott Isonzó völgyre helyezte, s a katonai erők felét ide irányította.
Az Isonzó menti harcok
Az első világháborúban az 1916-os év a felőrlő harcok éve volt. A felőrlő háború azt jelenti, hogy itt nemcsak a halottak és sebesültek száma nagyon magas, hanem gazdaságilag is felmorzsolja a hadban részt vevő országokat. 1916 márciusában indítják meg az olaszok az ötödik támadásukat, amely során elfoglalták Görzöt (Nova Gorica), majd 20 km mélyen benyomultak az isonzói frontvonal mögé.
1916. augusztus 28-án Németország hadat üzent Olaszországnak, így az olaszoknak az Osztrák–Magyar Monarchia és Németország egyesült hadaival kellett szembenézniük, így az erőviszonyok kiegyenlítődtek az isonzói frontszakaszon.
A hetedik isonzói csata
A VII. isonzói csatára 1916 szeptember 14–18. között került sor. Az olasz támadás a már előzőleg elfoglalt Görz városából indult. Az olasz hadvezetés igyekezett minél nagyobb területet megszállás alá vonni. Érdekes, hogy nem volt kitűzve meghatározott stratégiai cél, vagy város, illetve magaslat elfoglalása, egyrészt mivel a közelgő tél miatt azt amúgy is nehéz lett volna megtartani. Másfelől a térségben egyre jobban kiegyensúlyozódtak az katonai erők, ugyanis a német hadosztályok ellen is kellett harcolniuk az olasz csapatoknak.
A csata a nagy létszámú olasz katonaság előrenyomulásával kezdődött, a kezdeti sikerek után azonban a Monarchia serege visszaverte a támadást. Az összecsapás hatalmas emberveszteséggel járt, annak ellenére, hogy mindössze 3 napig tartott. Az olasz katonai parancsnokság szeptember 17-én visszavonulót fújt. A VII. isonzói csata olasz szempontból nem hozott eredményt, az embert próbáló harcokban súlyos emberveszteségeket szenvedtek, újabb területszerzésre viszont nem tudtak szert tenni. Ennek ellenére az olaszok nem mondtak le a kezdeményezésről, folytatták a háborút, majd októberben megindították a nyolcadik offenzívájukat.
A háború folytatódik
Az antant hatalmak 1917 nyarán be szerették volna fejezni a háborút, így minden fronton nagyszabású támadást hajtottak végre a központi seregek ellen. Az olaszok is támadásba lendültek, azonban a tél folyamán német hadmérnökök segítségével az osztrák–magyar csapatok megerősítették az isonzói frontszakaszt, így a tizedik illetve a tizenegyedik olasz támadás sem járt sikerrel. A Monarchia hadereje viszont ekkorra már a végsőkig kimerült, itt hibát követtek el az olaszok, hogy nem indítottak egy újabb támadást. Az orosz forradalom, illetve az orosz kapituláció következtében, a megszűnt keleti frontról a központi hatalmak csapatokat tudtak az olasz frontra átvezényelni. A megerősödött osztrák–magyar sereg, német támogatással 1917 októberében Caporettónál áttörte az olasz vonalakat. Ez volt az utolsó isonzói csata, ami teljes győzelmet hozott a Monarchia számára. Az olaszok egészen a Piave folyóig vonultak vissza, így az isonzói frontszakasz stratégiai jelentősége megszűnt és a frontvonal 100 km-rel nyugatabbra tolódott.
Doberdó
A fennsík déli részén található Doberdó településről kapta az egész terület a nevét, ma Olaszországban található, Doberdo del Lago néven. Az első világháború előtt egy kis szlovén falu volt, az olaszok a hatodik isonzói csatában a földig rombolták. A doberdói csata az első világháború egyik legvéresebb csatája volt, amelyet 1916 augusztusában vívott meg az olasz haderő az osztrák–magyar hadsereg főként magyar és szlovén nemzetiségű egységeivel. A csata, amely a hatodik isonzói csata része volt, a Karszt-fennsík legnyugatibb szélén lévő Doberdó-fennsíkon zajlott. A Karszt fennsík, olaszul Carso, szlovénül Kras, katonai jelentőségét az adta, hogy az Isonzó front déli szakaszának első védvonala a fennsík közel 200 méteres karsztos emelkedőire épült. A fennsík védelmének legkritikusabb pontjait több mint egy éven át magyar katonák védték hősiesen.
A viszonylag kis területen, nagy létszámú hadseregek összecsapásában, jelentős területnyereséghez nem vezettek, ugyanakkor nagyszámú sebesült és halott maradt a harcoló felek mindkét oldalán. Olasz részről 1 100 000 katona tűnt el, halt meg, vagy sebesült meg, a Monarchia vesztesége ennek a fele volt, közel félmillió emberről volt szó.
A háború után az Isonzó völgye Olaszországhoz került, az Isonzó mentén kiépített lövészárkok pedig mind a mai napig megmaradtak.
A történelemkönyvekből és a különböző elbeszélésekből jól ismert Isonzó és Doberdó neve mélyen belevésődött a magyar nép emlékezetébe. Leginkább persze azokhoz a városokhoz fűződnek emlékek, mint Budapest, Szeged, Nagyvárad, Temesvár és Székesfehérvár, ahonnan jelentős számmal vonultak be katonának az olasz hadszíntérre.
Felhasznált irodalom:
Galántai József: Az első világháború (Gondolat, 1988) II.kiadás
Hajdú Tibor – Pollmann Ferenc: A régi Magyarország utolsó háborúja 1914-1918. Osiris, 2014.
