A junkie már nem tolja a morfint, segíti azokat, akik leállnának

– Van ebben a munkában egy erősen sziszifuszi attitűd, hiszen a szerhasználón nem lehet segíteni, csak önmaga tud magán.

– Ez igaz, nélküle nem megy. A srácokkal, akikkel dolgozom, azzal szoktam kezdeni az első beszélgetést, hogy én nem tudom őt meggyógyítani, de el tudom kísérni egy úton, amin én már előrébb járok. Ne tőlem várja az életének a megoldását, hogy majd én megjavítom, ami elromlott. Ő tudja megjavítani, de én ebben támasza tudok lenni.

– Ha a harminc évvel ezelőtti Centgráf Karcsi bejönne önhöz, tudna vele mit kezdeni?

– Vele nem. Akkor a Karcsi még nem hitt a felépülésben, a hiábavaló világképben volt benne, és nem tudott kapcsolódni, beilleszkedni, bízni.

– De csak benne volt már akkor is ez az ember, akivé lett…

– Egy csomó adottság nyilván ott volt, de annak a képessége nem, hogy ezt hogyan és mire használjam, illetve, hogy érdemes-e használni. Motiváció nem volt. Mert ha minden hiábavaló, akkor minden cselekvés is hiábavaló. Akkor meg minek erőlködni, egy hiábavaló dologért energiákat megmozgatni? Ez a csapdája a dolognak.

– Húsz éve dolgozik segítőként, sok kemény dologgal találkozott. Ez nem rakódik rá az emberre?

– Egyrészt a segítő érettségén is múlik, és részben az ő felelőssége is, hogy önmagát karbantartja-e. Foglalkozik-e azzal, hogy amik érik, hatások, érzelmi terhek – mert ha jól csinálja, akkor érik –, azokat hogyan dolgozza fel, keresi-e a fórumokat, lehetőségeket, hogy ezzel dolgozzon. A rendszerbe is be van építve, létezik olyan, hogy szupervízió – kifejezetten a szakmai személyiség karbantartásáról szól –, esetmegbeszélés. De el lehet menni egyéni önismereti foglalkozásra is. Az egyéni fejlődéshez jó, ha folyamatosan képezi magát az ember. Ami nekem erre rájön, hogy hívő vagyok, van közösségem, ahol számítanak rám, és ahol társakra is lelek. És van egy feleségem, aki szintén a segítő szakmában dolgozik. Vele sok mindent meg tudok osztani, hogy milyen terhek érnek, vagy hogyan kezelem ezeket.

– A dunaújvárosi munkára jelentkezett?

– Nagyon rég óta voltam Ráckeresztúron, és sokáig nagyon jól éreztem magam. Bár kissé kezdtem már megfáradni, de nem jutott eszembe, hogy jelentkezzem ide. Amikor felkértek, nem haboztam, igazából szívesen vállaltam. Ez még nagyobb önállóságot jelent és nagyobb felelősséget is. Ifjúsági konferenciát rendeztünk, igyekszem felvenni a kapcsolatot a lehető legtöbb helyi szervezettel és fontos emberrel, hogy elindítsuk az együttműködést.

– Most készül a város drogstratégiája, komoly beleszólása lehet.

– A helyzetfelmérés folyik, aminek a jelentős részét én fogom csinálni, de már szerveződnek a fókuszcsoportok, amiből jó tucatnyi lesz.

– Komoly változásokat tervez?

– Vannak, amiken változtatni akarok, de vannak financiális korlátok. A szolgáltatások le vannak írva a törvényekben. Ezek jó szolgáltatások, meg kell tartani és fel kell futtatni. Számomra az a fontos, hogy elérjük a szerhasználókat minél nagyobb számban, hogy ők jöjjenek. Emellett el lehet gondolkozni a szolgáltatások kapacitás-bővítésén, vagy új szolgáltatások bevezetésén. Ilyen például, ami az előző vezetés idején elindult, a gyermek- és ifjúság-addiktológiai gondozó. Erre egy viszonylag kis kapacitást nyertünk el, amivel már el lehet indulni, de érdemes bővíteni akár a járóbeteg-ellátással is és plusz szakorvosi órákkal is.

– A gyermekellátásra azért van szükség, mert egyre alacsonyabb a szerhasználók belépő korhatára?

– Igen, jelentősen csökkent a felnőttrészlegen is a felhasználók átlagéletkora, és megjelentek a tinédzser korú függők is. Nehéz számszerűsíteni. Ha a tini bekerül a pszichiátriára, akkor azzal a kóddal jelenik meg a nyilvántartásban, nem mint függő. Kell egy hely, ahol ambuláns módon, akár családterápiás keretek között lehet segíteni. Nagyon fontos lenne.

– Komoly az információ hiánya is ezen a területen. Jól látom?

– A pedagógusoknak alapvetően nincsenek eszközeik, nincs ismeretük erről, hogy mit is lehet kezdeni egy olyan helyzetben, ha szerhasználó diákkal találkoznak. Ezért is gondoltam, hogy felveszem az iskolákkal is a kapcsolatot. Vannak képzéseink kifejezetten pedagógusoknak, hogy egyfajta látásmódot és eszközt is adjon a kezükbe, és az is fontos, hogy ha olyannal találkozik, ami már az ő kompetenciáján túl van, akkor tudja, hová kell küldenie. Akkor jó, ha az intézmények folyamatosan együtt tudnak működni. Én erre törekszem.

– Valóban vissza kell sírni a hagyományos drogokat olyan szörnyűek a maiak?

– Sokkal rövidebb idő alatt sokkal nagyobb károkat okoznak ezek az új szerek. Van, ami maradandót is. Leginkább a pszichés károk szembetűnőek. Egy heroinista régen bejött, két hétig rosszul volt, aztán kihúzta magát, és lehetett vele érdemben tárgyalni. Az új dizájner drogoknál van, hogy olyan érzelmi, indulati hullámvasúton ül a kliens, hogy az első két hónap arról szól, hogy bent tartsuk a rendszerben. Pánikroham, érzelmi kitörések és nagyon erős késztetések, amik húznák vissza. Lényegében csak az első két hónap után lesz mentálisan elérhető. Alig-alig van klasszikus drogproblémával érkező a rehabon, és nagyon elterjedt, hogy mindent használnak.

– Stigmatizálja a fiatalt, ha kiderül, hogy drogozott?

– Előítéletesség még van. Érdemes érzékenyítő programokkal megmutatni, hogy nem rossz emberek, bűnözők feltétlen, akik nálunk vannak. A fiatalok sportot csinálnak abból, hogy az a vagány, aki anyagozik, vagy rohamivásban felülmúlja a többieket. Ott nem jelent stigmát a szerhasználat.

– Négy gyerek mellett van elég saját gondja, miért kezdett el a másokéval foglalkozni?

– Ennek több rétege van. Én is kaptam segítséget, és ezt tovább kell adnom. Merthogy én magam is szerhasználó voltam, jártam terápián és segíttettek nekem. Az, hogy segítettek, és Isten belenyúlt az életembe, ez feladatot is ad. Egymásra vagyunk utalva, nekem feladatom, hogy segítsek másokon. Meggyőződésem, tapasztalatom, élményem, hogy az Istennel való találkozás változtatott meg. A gondolkodásmódomat az emberről, a kapcsolatokról, önmagamról, Istenről, a világról. Teljes világnézeti fordulatot hozott. Nyilván én is sokat dolgoztam magamon, sok energiát fektettem abba, hogy fejlődjek, de alapvetően az a változás az Istennel való találkozásban indult el, hogy képessé váltam arra, hogy dolgozzak magamon. Azt élhettem meg, hogy mégiscsak van értelme az életnek.

– Korábban nem így látta?

– Nem. Pont ez volt a legnagyobb bajom, hogy hiábavalónak láttam a világot. Az Istennel való találkozásban viszont értelmet nyertek a dolgok. Sok munka volt, hogy kitöltsem, hogy mi az az értelem és hogyan tudom konkrétan megvalósítani. Ez volt az egyik réteg. Szeretnék hasznos lenni. Nem csak kivenni ebből a világból, hanem bele is tenni. Ha elmondom, hogy egy drog­ambulancia vezetője vagyok, huszonévvel ezelőtt pedig junkie voltam, aki tolta a morfint, mint az őrült, akkor adok egy utalást arra, hogy ki lehet ebből jönni, és meg lehet úgy változni, hogy valami jó jöjjön ki belőle.