Dunaújváros zászlaja jó helyre, időben érkezett a Székelyföldre

A településen hatnapos ünnepi programmal foglalták keretbe az 1848–49-es forradalom és szabadságharc össznemzeti emlékezetét. „Erőt, tisztességet!” – ez a huszárköszöntés volt az ünnepségsorozat jelmondata. Ennek szellemében függesztették ki a székely zászlók mellé a magyar nemzeti színeket is a házakra, közterületekre már a város előfalvaiban is, mondván: „Bár a törvény tiltja más nemzet zászlójának elhelyezését, ám azt nem, hogy piros-fehér- zöld szalagok függjenek a székely lobogó mellett.”

Cserna Gábor, Dunaújváros MJV polgármestere városunk zászlaját egy magyar zászló kíséretében küldte el számukra, a március 15-i városi ünnepségükre, amelyet Pecsét István barátommal együtt vittünk el Székelyudvarhelyre.

Gálfi Árpád polgármester örömmel fogadta a nemzeti jelképeket, és örömét fejezte ki, hogy meghallottuk a hangjukat, s biztosított bennünket arról, hogy ők is hallják az anyaország üzeneteit:

– Öröm volt Cserna Gábor üzenetében azt felfedezni, hogy a gyerekeinknek, unokáinknak fontos átadni a szabadságharc lelkületét. Mi is ezt az értékrendet képviseljük, ebben nőttünk fel, ezt kaptuk szüleinktől. Akár városvezetőkként, akár politikusként, akár hétköznapi emberként ezt kell folytatnunk, ezt kell képviselnünk.

Ünnepi beszédében a polgármester kertelés nélkül fogalmazott a kérdésben: „Itt az ideje, hogy felrázzuk magunkat a kényelem és a közömbösség porából. Elérkezett aa tettek ideje! Ha csak tétlenül nézünk, ha nem teszünk semmit, magyargyűlölő ideológiák között telhet el az egész életünk. Fel kell vállaljuk, hogy ha elnémítanak egyet közülünk, akkor ezrek emelik fel hangjukat helyette. Ha el kell távolítanunk egy jelképünket, ezret tűzzünk ki helyette! Nem az apró csaták elvesztése, hanem a lemondás, a feladás, a beletörődés jelent bukást egy nemzet számára. Mi soha nem adjuk fel! Hajrá Székelyudvarhely!”

Németh Szilárd, Magyarország Honvédelmi Minisztériumának parlamenti államtitkára külön köszönetet mondott azért, hogy a magyar fegyvernemek közül a huszárság egyik jelmondatát, az „Erőt, tisztességet!” választották a városban jelmondatul, hangsúlyozva beszédében: „Ugyanolyan időket élünk, mint 171 évvel ezelőtt. Nem engedhetünk a ’48-ból, ám nekünk, magyaroknak ezt soha nem adták ingyen. Függetlenségünkért, a bennünket megillető jogainkért minden korban újra és újra, rendületlenül ki kell állnunk.” Az államtitkár megerősítette a magyar kormány elkötelezettségét a székelyföldi autonómiatörekvések támogatása iránt, amit a brüsszeli Európa Bizottságnak napirendre kell vennie, tekintettel arra, hogy egymillió EU-polgár kezdeményezte azt.

Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke a következőkkel kommentálta az ünnepi sorozatot:

– Felemelő volt! Tényleg együtt a nemzet. Együtt, egy zászló alatt tudtunk ünnepelni azokkal, akik, mint az anyaországban, egységes magyar jövőt terveznek a Kárpát-medencében. 1849–49-nek, 1956-nak és 1989-nek ugyanaz az üzenete: a szabadság egyesíteni tud nemzeteket, nemzedékeket, egyesíteni tud régiókat. Úgy tartozik a szabadság a magyarsághoz, mint a kultúránk, gasztronómiánk, népzenénk, vagy mindaz, amiről megismerszik a magyar. Mi nem akarunk a románok ellenségei lenni! Bízom abban, hogy száz évvel Trianon után végre felismerik, hogy jobb a magyarokkal jóba lenni, mint a magyarok ellen harcolni. Mind a mai napig komoly agresszió éri román részről a magyar közösséget. Ennek ellenére nekünk soha nem szabad a gyűlölet csapdájába esnünk. Magyar szabadság, magyar megmaradás akkor van Erdélyben, ha tudjuk, mit akarunk, kiállunk saját ügyünk mellett, s a romániai románokat is megnyerjük ügyünknek.

Tóth László, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának főkonzulja tolmácsolta a magyar miniszterelnök, Orbán Viktor ünnepi üzenetét a közel ötezres tömegnek, lapunknak pedig személyes meglátásáról nyilatkozott:

– Minden március 15-én megszólítja miniszterelnök úr a külhoni magyarokat. Ezt felolvasva Székelyudvarhelyen is felemelő érzés itt lenni, de bárhol a Székelyföldön. Itt ez az ünnep tényleg a szívekben van, megtapasztalható a kézzelfogható együvé tartozás. Végtelen öröm volt számomra a városban látni, hogy itt is sok testvértelepülés, testvérintézmény és képviselet volt jelen. Egyéves főkonzuli megtapasztalásom egyik legnagyobb élménye az, hogy valóban együtt van a nemzet, és nem csak a nemzeti ünnepeinken. A megmaradás szempontjából ez nagyon fontos, és így is van rendjén.

Pecsét István még soha nem járt Erdélyben, ám ahhoz képest, hogy már Kínába, gyógyulása intézményébe is vitte magával a magyar zászlót, most csak annyit jegyzett meg mosolyogva: „Jó, de Kínához képest most mégiscsak a szomszédba, Haza megyünk.”.

S valóban, ennek szellemében örömmel és ragaszkodással vállalta, hogy Dunaújváros zászlaja mellett a küldött magyar trikolórt maga adja át a Dunaújvárosiak Életéért Közalapítvány kuratóriumi tagjaként Székelyudvarhely polgármesterének: Először is nagyon jó volt ott lenni székely testvéreinknél. Ahogy az Ismerős Arcok dalában van, s ahogy Gálfi Árpád is mondta, mi valóban egy vérből valók vagyunk. Együtt lenni a szabadságharcra való megemlékezéskor – ez valami különlegesen lélekemelő ebben a kulturális és hitbéli környezetben. Hiszen magyar zászlónk a vérzivataros történelmünkben nagyon sokat megélt és látott. Kínában pedig ott hagytam egy címeres magyar zászlót, szeretettel fogadták, ugyanis a kínaiak testvérnépként tekintenek ránk. A piros-fehér-zöld lényegében hozzánk tartozik, megmásíthatatlan, eltüntetni nem lehet. Itt is próbálja a román kormány így-úgy megtenni, szerintem sikertelenül és hiábavaló módon erőlködnek.

Most a nemzeti zászló helyett piros-fehér-zöld szalagokat tűztek ki, székely észjárással túllépve az identitásrombolást. S ha próbálják is eltüntetni jelképeinket, a magyar ember lelkében ezeket soha nem tudják megszüntetni. Soha, ebben egészen biztos vagyok. Látva az itt élő székelyek tekintetét, büszke vagyok arra, hogy olyan kormánya van Magyarországnak, amelyik – ahogyan azt az ünnepi beszédek végig jelezték – soha nem fogja elengedni a kezüket. Nagyon érdekes, hogy ez a kézelengedés (persze képletes is egyben) ez a székelyek részéről sem jöhet szóba felénk. Megkockáztatom, az anyaországban többszörös hangsúlyt lehetne fektetni arra a történelemismeretre, aminek egyenes következménye ez a kitartó és szűnni nem akaró egymás iránti ragaszkodás. Mivel mélyen hívő ember vagyok, ezért mélyen hiszem is, hogy sorsfordító napokban, években – gondolva a mostani időkre is – csak ez a magyarság, együttesen képes arra, hogy megtartsa őseink megszerzett és kivívott krisztusi lényegét.

Keresztes Ildikó a színpadi szereplést követően ragyogó tekintettel írta le mindazt, ami a székelyudvarhelyi fellépés közben és utána is érzett:

„Annyira magasztos hangulatban és megtisztelve érzem magam, hogy pillanatnyilag alig jutok szóhoz, s nem is vagyok méltó rá. Nekem nagyon nehéz, mert az édesapám igazi székely ember, s most találkoztam egy nénivel, akiről kiderült, hogy az én apai nagymamám testvérének a lánya. Soha nem találkoztunk, s azt mondta, hogy évek óta készül erre a találkozásra. Érdekes volt, hogy amikor Székelyudvarhelyre indultam, Sebestyén Márta barátnőm mondta, hogy pont a szülővárosomban lép fel, ahol ő lesz az egyik „attrakció”, én meg mondtam, hogy éppen itt leszek.

Őszintén izgultam, s hiába voltak dalok, amiket nagyon sokszor elénekeltem, de egy nagyon fáradt időszakból jövök, ez összehasonlíthatatlan volt mindennel. Az elmúlt két hetem nagyon fárasztó volt, s mint mondani szoktam, a torok egyik gyilkosa a nem alvás. De most olyan élményekkel teli perceket kaptam a közönségtől, a találkozások pillanatától, amit nem tudok leírni. Hálát adok a Jóistennek ezért, és este imádkozni fogok.”