Még ma is sokan keresik a vásárban Virágos Mariskát

A pandúrok elől menekülve, teli pén­zes tarisznyával, lovakon érkezett három szilaj és duhaj legény Dunaföldvárra. Talán betyárok voltak, ki tudja? Ők voltak a Kuti fivérek. A helybéli szép leányok látványa megbabonázta őket, s ezért úgy döntöttek, itt maradnak, így ők a ma is itt élő, népes Kutiak szépapái.

E dinasztia egyik ágából született 1936 őszén édesanyám, Kuti Mária negyedik gyermekként, az egykoron nagygazda, de addigra elszegényedett Kuti János nagyapám családjába.

A háború, a megszállás, a járványok ellenére boldog, élményekkel teli gyermekkoruk volt szerető édesanyjuknak, Pap Zsófiának köszönhetően. Csatangoltak erdőn-mezőn, nincs olyan fa, amire föl ne másztak volna, nincs olyan víz, amiben meg ne fürödtek volna, légyen az folyó, patak, a sárgagödör, avagy a kutak mélye. Töviről hegyire megismerték a határ növény- és állatvilágát. Egyik kedvenc játszóhelyük Kanacs-puszta volt.

Édesanyám gyermekként ott ősi kultúrák nyomait fedezte fel. A leleteket – kőbaltákat, tűzszerszámokat, mészbetétes és terra sigillata edényeket – a Piros iskolaként ismert intézmény gyűjteményének adományozta.

A testvérek – János, Böske, Sándor és Mariska – kitűnők voltak az iskolában, de szegénységük miatt nem tanulhattak tovább.

Édesanyám nagyon szép lánnyá cseperedett, s számtalan kérője közül a viharsarki, kisnemesi családból származó, fess Kövér Ferencet választotta.

Nem lehetett könnyű egyiküknek sem, hiszen apám Budapesten dolgozott az egyik minisztériumban.

Az 1970-es években a maguk építette, dunaföldvári házukban még édesapám közvetlen főnökét, a miniszterhelyettest is vendégül látták. Érdekesség, hogy apám soha nem volt a kommunista párt tagja, sőt, szellemiségében ellene volt. Reá mint megbízható és diszkrét úriemberre volt szükség ott, ahol haláláig negyven éven át dolgozott.

Férje családját és szülőfaluját, a mesebeli Füzesgyarmatot édesanyám nagyon szerette. Boldogan merült bele nyaranta az ottani létbe, szinte idealizálva azt az életformát, ami ott fogadta. Egyébként is örömet lelt az utazásban. Látott tengert és magas hegyláncokat, látta a mesebeli Új Hattyú kőkastélyt.

Ott is gyűjtött virágmagokat, de például a „piros bojtocskát” ő honosította meg Földváron, a tulipánfa, ami ezen a tájon nem él meg, az ő kertjében gyönyörű. Ausztriából, Felvidékről és Erdélyből cérnaszálnyi fenyőmagoncokat hozott magával és nevelte kertjében egymás mellett magas, karcsú fákká. Teremtő, alkotó típusú ember volt. Élete mottójául választotta: „gyáva népnek nincs hazája”. Szerette a virágok illatát, az énekes madarakat, a nyári záport, a behavazott Dunaföldvár látványát. Szerette és ismerte Sárdy Jánost, Soós Imrét, Csurka Istvánt, Wass Albertet. Sokat olvasott.

A hajnalt és a napnyugtát is a kedves virágai között, a kertjében köszöntötte.

A maga által ültetett virágokból csodálatos csokrokat kötött. Virágai között úgy dolgozott, hogy kötényében mindig ott volt a Sokol rádió, s szólt a Kossuth rádió adása. A menthetetlennek tűnő, beteg növényeket, virágokat mindenki hozzá vitte, ő új életre keltette azokat. Szerette a földvári vásárt és a vásár is szerette őt. Évtizedeken keresztül színes személyisége és jellegzetessége volt ennek a forgatagnak. Haláláról nem értesülve, még ma is sokan keresik tanácsért, virághagymákért, palántákért. Ő volt – ahogy mindenki ismerte – a „Virágos Kuti Mariska”.