Dunapentele fekete karácsonya 1944 decemberében – emlékek

A Petőfi Sándor utcai Hingyi Sándor bácsi életének 94. évébe lépve is élénken emlékezik, de a Temető utcában lakó Farkas János bácsi sem felejtette el az akkor átélteket. Jani bácsi így emlékezik vissza az akkori időkre.

– December 24-én Jézus születésének évfordulója mindig meghitt bensőséges családi ünnepünk volt. Akkor azonban ezen a napon az orosz katonák gyűjtötték össze lakosságot egy kis robotra. Megláttak engem az udvarunkon, bejöttek azzal, hogy nekem is kell menni malenkij robotra. Anyám hiába könyörgött nekik, hogy én még gyerek vagyok, nem engedtek belőle menni kellett. Az utcán már volt egy kis csoport munkás, akiket a környező utcákból szedtek össze. Elől egy katona vezette a menetet, a végén is két katona kísérte. Tudatták velünk, hogy aki szökni próbál, azt lelövik. A sziget felé vezettek bennünket, akit még elkaptak útközben, azt is beállították közénk. A Pentelei Szigeten már nagyon sok ember volt, férfi-nő egyaránt. A legtöbben fiatalkorúak lehettek. Sokan jöttek a környező falvakból így Rácalmásról, Kisapostagról és, Nagyapostagról egyaránt. Itt tudtuk meg, hogy hidat kell az oroszoknak építeni. . Az emberek egy részének bunkerokat, lőállásokat kellett kiásni. A munkára kivezényeltek egy részének a kivágott fákat kellett eltakarítani a rönkfákat pedig a hídhoz és a bunkerek tetejére kellett pakolniuk. . Mi a fiatal gyerekek deszkákat hordtunk. A híd mellett láttuk, hogy egy fiatal orosz katona lecsúszott a hídról a Dunába és elmerült, elvitte a víz. Senki nem akarta kimenteni, a saját társai sem. Mindenki abban reménykedett, hogy a szent estére hazaengedik a munkásokat, nem így történt. Délutánra megduplázták őrséget, aki közeledni próbált feléjük annak a lába elé lőttek.

Aznap korán esteledett, sötétedni kezdett, amikor repülőgép zúgást hallottunk. Senki nem gondolt rosszra, még a katonák sem, mivel a repülőgép zúgás már megszokott jelenség volt. Amikor a gép leírt egy kört, és utána robbantak szét a világító bombái – sztálin gyertyának hívták – nappali világosságot árasztott, mellyel fejvesztett menekülés kezdődött. Az őrök nagy része is eltűnt, az ott maradt katonák sürgették a munkásokat, hogy pásli-pásli, mutatták, hogy mindenki hagyja el a szigetet. Ekkor már mindenki menekült kifelé. Sejtettük, hogy a híd ellen lesz légi támadás. kis idő múlva megszólaltak a szirénák és a légvédelmi ágyúk. Nemsokkal később rettenetes nagy kereszttűzet zúdítottak a levegőből. A menekülő emberek a Török kocsma pincéjébe, a híd alá, vagy a Vaskapu utcába bújtak el, ki hova tudott. Én a szigetről az elsők között indultam el és futottam hazáig. Amikor hazaértem már a Tóth utcán robbantak a bombák. Édesapám a kapuban várt, édesanyám pedig a szomszéd a pincében volt. Ahogy beértünk a kapun, óriási süvöltés, majd robbanás következett A szomszéd házára dobtak le egy bombát, ami teljesen szétszaggatta az épületet. A tetőt levitte, a bent tanyázó elszállásolt orosz katonákat halálosan megsebesítette, egyik másik szétszaggatott teste az udvaron volt megtalálható. Apámmal együtt a légnyomás a földre terített bennünket és hullottak ránk a ház törmelékdarabkái. Ezt követően még három óriási robbanás hallatszott, egyik bomba a menekülő emberek közé csapódott. Nem sokkal ezután azonban elcsendesedett minden. Ezen az éjszakán azonban nem aludt senki. Az emberek megdöbbentek azon, hogy ilyen is létezik. Sokan sírtak és imádkoztak. Aki tehette az segített bajba jutott embertársain. Édesanyák, édesapák, családtagok lettek áldozatai az értelmetlen karácsonyi pusztításnak. Másnap reggel elmentem megnézni az éjszakai pusztítás áldozatait. Akinek a teste épségben maradt azokat a Presszer kocsma- ma Ármos Gumimax -előtt a téren voltak sorba lefektetve. Kórházat az iskolában hoztak létre. De a szent estén azt is bombatalálat érte, így aki tehette az sürgősen elhagyta az épületet. A sebesültek a Magyar úti híd alá, a Temető utcába, a kapu aljaiba, és a nagyobb farönkök és kőrakások mellett kerestek búvóhelyet. Másnap az itteni sebesülteket és halottakat összeszedték. Ez alatt az egy nap alatt iszonyú pusztítás történt a településen. János bácsi szerint a mai napig nem derült ki, hogy ki volt a bombázó. Ki volt az a személy, aki emberi mivoltából kivetkőzve parancsot adott a pilótáknak a felszállásra, bombázásra. A pilóták teljesítették a parancsot. A bombákat leszórták, mert vissza vinni nem lehetett. Miért nem a hídra szórták, ahova szánták? Mert féltették az életüket, nem mertek a sziget fölé repülni az erős légelhárító ágyúzás miatt. Az ő életük megmaradt, de kioltották, tönkretették sok ártatlan ember életét. A sebek begyógyultak, többem már elmentek, de aki még él annak az emlékezés megmaradt.

János bácsi visszaemlékezését a Petőfi utcában lakó Hingyi Sándor bácsi egészíti ki, a bombázással kapcsolatban.

A legszomorúbb karácsony 1944-ben volt. December 5-én este 11 órakor foglalták el az oroszok a községet. Amíg a jég nem zajlott a Dunán, volt pontonhíd segítette az orosz hadsereg Duna vízen történő átkelését, a hadsereg fegyver és élelmiszer utánpótlásának biztosítását.. Amikor viszont befagyott a Duna és jött a jég elszakította a pontonhidat. Újjáépítéséhez több környező település fiatalját mozgósították. Mivel a lőszer utánpótlást is a Dunán át kellett szállítani ezért a javítás sürgős volt. Ezért a munkásokat Weisz Jakab fogadójába zárták be éjszakára foglyokkal együtt.

Az elszakadt híd a Duna sodrába került és a görög uszállyal együtt a Duna sodrára volt bízva melyet a jég a Dunavecseiek híres folyó menti Kislak épületének nyomta. Az épület felborult a mellette található vendéglővel együtt és ezzel megszűnt az évszázadokon át működő híres vendéglője. A Kislak 6 db cölöpön állt, ha nagy volt a víz csak ladikkal lehetett megközelíteni, tőle mintegy ötven méterre volt a híres vendéglátó egysége. Itt működött a pentelei révátkelő mely évszádakos víziforgalmat bonyolított le a dunai rév kapcsán. Itt keltek át az 1848-as szabadságharc magyar vitézei, de itt hajtották át lopott marhacsordájukat a híres betyárok köztük Penteléhez sok szállal kötődő Sobri Jóska is.

Az 1944-es karácsonyra 4 orosz katona volt beszállásolva a Hingyiékkel szomszédos Dékány családhoz. A lányok a padláson voltak elrejtve. Az karácsonyi támadáskor első bomba a Jandura Miska bácsi házához (Ármos Gumijavító ma), a második a Pentelei-Molnár János házához esett. Ezen kívül még három házhoz dobtak le bombát.

Másnap Hingyi Sándor bácsi egy magyar katonatiszttel találkozott a Petőfi utcában, aki kérdezte tőle, hogy volt-e sebesültje a szent esti bombázásnak. Töredelmesen bevallotta, hogy a bombákat a pontonhídra kellett volna ledobnia, de nem mert addig elrepülni, félt, hogy lelövik ezért idő előtt megszabadult a azoktól. Ezért a civil lakosság házaira, kertjeire szórta le a bombáit. Szerencsére senkit nem sebesített meg.

Az 1944-es karácsony Pentelén szorongással, halálfélelemmel telt el, melyre a ma élő túlélő szemtanúk még jól emlékeznek.

Jelentős szovjet túlerő

A Magyarországra visszavonuló német csapatok 1944 decemberében a Margit-vonal mögött várták a szovjeteket. Ez a Duna – Velencei-tó – Balaton között 20–35 kilométer mélységben kiépített, három védőövből álló védelmi szakasz volt. A szovjetek december 20- án kezdték meg a támadást a vonal ellen. A támadás fő irányában a szovjetek élő erőben háromszoros, lövegekben közel ötszörös, harckocsikban és rohamlövegekben körülbelül négyszeres túlerőben voltak.

A Konrád fedőnevű akció

A második világháborúban a 3. ukrán front harci alakulatai 1944. december 5-én Ercsinél, illetve Dunaföldvárnál és még másik négy ponton átkeltek a Dunán, ekkor esett el Dunapentele is. Év végére Budapestet is körülvették a szovjetek. 1945 januárjában a német alakulatok megkísérelték szétzúzni a Budapestet ostromló szovjet csapatokat. A Konrád fedőnév alatt kezdődött ellenakcióban célul tűzték ki, hogy Dunapentelét visszafoglalják