A hadvezér Hunyadi János a törökkel elbírt, a pestisjárvánnyal nem

A csata 1456. július 4-én kezdődött, akkor a magyar–szerb közös sereget Szilágyi Mihály, Hunyadi János sógora vezette. Szilágyi hétezres sereggel védte a várat, Hunyadi, a sereg vezére csak július 14-én tudta áttörni a törökök dunai zárát, és tudott csatlakozni Szilágyihoz tízezer katonájával. Még később érkezett Hunyadihoz Kapisztrán János vándorprédikátor és inkvizítor harmincötezer keresztesével. (Az ekkor már a 70. életévében járó, itáliai származású ferences rendi szerzetes, Kapisztrán János 1455-ben érkezett Magyarországra III. Callistus pápa megbízásából, hogy a török elleni hadjárathoz toborozzon kereszteseket.) Végül a törökkel szemben csupán három erő tudott szembeszállni: Hunyadi saját költségen felszerelt hada, Kapisztrán György keresztes serege, és Kórógyi János macsói bánnak – Hunyadi szövetségesének – a katonasága. A török sereg 1456. május elején indult a közel ezer kilométeres útra. A felvonuló had létszámát a korabeli szemtanúk legalább százötvenezresre becsülték.

Az ambiciózus II. Mehmed szultán 1451-ben lépett az Oszmán Birodalom trónjára, és uralkodása második évében Konstantinápoly elfoglalásával adott tanúbizonyságot hódító szándékairól.

Magyarország – Mehmed 1454-es szerbiai hadjárata után – nehéz helyzetbe került, ugyanis az Oszmán Birodalom közvetlen szomszédságában számíthatott rá, hogy a szultán következő hadjárata ellene irányul majd; II. Mehmed állítólag kijelentette, következő háborúja során reggelijét Nándorfehérváron, ebédjét Budán, vacsoráját pedig Bécsben kívánja majd elfogyasztani.

A veszély dacára Magyarországon az összefogásnak csupán minimális jele mutatkozott, a nemesség nagy része ugyanis az V. László király és Hunyadi János körüli bárói ligákba tömörült, vagyis széthúzás volt az ország erői között.

Bár III. Callixtus személyében 1455 áprilisában egy elkötelezett egyházfő ült a vatikáni trónusra, az európai keresztes had toborzása során azonban minden erőfeszítése kudarcot vallott. A sorsdöntő támadás idejére egyedül a Magyarországra küldött Kapisztrán ért el eredményt. Callixtusnak tehát minden oka megvolt a pesszimizmusra.

Hunyadi és Szilágyi többszörös túlerővel nézett szembe

Hunyadi és Szilágyi tehát a legóvatosabb becslések szerint is többszörös túlerővel kellett szembenézzen, a támadást pedig jó eséllyel az 1429 óta magyar kézen lévő Nándorfehérvárnál kellett visszaverniük. Ezt nem csak a szultánnak tulajdonított nagyravágyó kijelentés nyomán lehetett sejteni, hanem így diktálta a józan ész is: ha Mehmed elszánta magát Magyarország meghódítására, akkor fő erőinek biztosítania kellett a víz és élelem megfelelő utánpótlását, aminek legcélszerűbb útvonala a Duna volt. Nándorfehérvár nélkül a szultán nem kockáztatta volna egy ilyen hadjárat sikerét, hiszen a folyó lezárásával seregét könynyűszerrel kiéheztették volna. A Nándorfehérvárban rejlő lehetőségekkel II. Mehmed is tisztában volt, ezért 1456. július 4-én ostrom alá vette a Száva és Duna találkozásánál fekvő várost.

A földsáncokba helyezett tüzérség kezdte meg ekkor a vár rombolását. Eközben a török hajóhad parancsnoka, Baltoglu admirális parancsot kapott, hogy akadályozza meg, hogy a várba vízi úton erősítés jusson. Baltoglu a rendelkezésére álló kétszáz hajót öszszeláncoltatta és Zimony fölött a Dunát teljes szélességében lezárta. Így a magyar felmentő sereg első feladata a dunai hajózár áttörése volt. Ennek sikere hozta el a csata fordulópontját. A vízi út szabaddá tétele után Hunyadi mindenekelőtt élelmet szállíttatott a kiéheztetett helyőrségnek, majd seregét két részre osztotta. A keresztesek Kapisztrán vezetése alatt a Száva bal partján letáboroztak, Hunyadi saját serege élén pedig csatlakozott a vár védőihez. A török július 21-én kiadta a parancsot a döntő rohamra. Bármennyire hihetetlen, de a keresztesek fegyelmezetlenségének „köszönhető” a nándorfehérvári diadal.

Ugyanis a keresztesek önálló akcióba kezdtek, átkeltek a Száván, és elfoglaltak egy dombot. A szultán a lovasságát vetette be a támadók ellen, az elvágta őket a vártól. II. Mehmed az ellentámadással súlyos hibát követett el, mert lovasságát elvonva, védelem nélkül hagyta a török tüzérséget. Hunyadi, felismerve a váratlanul adódó esélyt, összeszedte maradék nehézlovasságát, és a várból kitörve, egy lendületes támadással elfoglalta az oszmán ágyúállásokat, így a magyarok hátulról lőni kezdték a Száva felé rohamozó török lovasságot. Hunyadi akciója eldöntötte a csatát. A magyar lovasok ezután oldalba támadták a két tűz közé került török lovasságot. Közben a keresztesek különös rohama Kapisztránnal az élén elérte a török tábort. Ekkorra az egész magyar sereg kiözönlött a várból, és csatlakozott a harcolókhoz. A legyőzött szultán ezt követően valamennyi megmaradt haderejét hazarendelve visszavonult Konstantinápolyba. Az Oszmán Birodalom európai terjeszkedése közel hét évtizedre megtorpant.

A törököknek csak 65 évvel később, 1521-ben, I. Szulejmán idején sikerült a várat bevenni. Bár Hunyadi nagy diadalt aratott, nem élvezhette sokáig a győzelmet, mert alig három héttel a török elűzése után, a kialakuló pestisjárvány következtében 1456. augusztus 11-én meghalt.

Hunyadinak tehát nem volt lehetősége, hogy az ostrom után üldözze az oszmán sereg túlélőit, de a pápának és az európai uralkodóknak írott leveleiben felvetette annak lehetőségét, hogy eljött az alkalom Európa teljes felszabadítására. Ez viszont nem történt meg. Fővezére elhunyta után a keresztes hadjáratra összeállt seregek feloszlottak. Ennek ellenére Nándorfehérvár megvédése nagy jelentőséggel bírt, hiszen Magyarország határait ezt követően jó ideig nem fenyegették a török hódítók.

MÉLTATLANUL ELHALLGATJÁK

Az 1456-os nem az első nándorfehérvári csata volt, de az első a második nagy diadala után bántóan háttérbe szorult, szorul, pedig az elsőnek is hatalmas jelentősége volt, és az is magyar győzelmet hozott. Az első 1440- ben volt, és három hónapig tartott, ami abban az időben szokatlanul sok idő volt, de vannak olyan vélemények is, hogy hét hónapig húzódott el a csata. Thallóczi Jován aurániai perjel vezette a védőket, ekkor a vár a Thallóczi család parancsnoksága alatt állt. A „felállás” hasonló volt, mint tizenhat év múlva. Az „1440-es” szultán II. Murad serege hatalmas létszám- és erőfölényben volt, és itt is kevésen múlt, hogy a magyar sereg elveszíti a küzdelmet, hiszen a törökök már nagyon közel álltak a győzelemhez. A döntő ütközet napján a felszíni támadással egy időben Murád a mélyből feltörő katonákkal, egyetlen rohammal akarta elsöpörni a várat. Thallócziék kivárva az utolsó pillanatot, ekkor robbantották be az ellenaknába helyezett, és az egyik kicsapásnál zsákmányolt török lőporos hordókat. A források szerint tizenhétezer török veszett oda a robbanás következtében az alagútban és a felszínen. Nándorfehérvár ünnepelt, Murád szultán pedig táborbontásra és elvonulásra adott parancsot … A szemben álló seregek létszámáról egyáltalán nem szólnak a források. Becslések szerint a védősereg létszáma 3000-5000 fő lehetett, a nem reguláris elemekkel legfeljebb 6000-7000 fő. Az ostromlók létszáma 35 000 harcost tehetett ki. A szultánt valószínűleg nagy veszteségei kényszeríthették az ostrom feladására, bár egyes források szerint ebben szerepe lehetett valamilyen járványnak illetve ellátási nehézségeknek is.

HARANGOZNAK

Az egyetemes, így a magyar történelemben is sok olyan legenda kering, amelyeknek vagy csekély valóságalapja van, vagy egyáltalán nincs közük az igazsághoz. A nándorfehérvári csatát kettő is övezi. Az első a déli harangszó. Nagyon sokan abban a hitben vannak, hogy a déli harangozást a pápa a nándorfehérvári diadal feletti örömében rendelte el. Ez azonban nem igaz. III. Callixtusz még a csata előtt, 1456. június 29-én döntött a harangozásról: az Európát fenyegető oszmán hódítók legyőzéséért és a keresztény seregek fegyvereinek győzelméért a déli harangozást és imádkozást rendelte el a keresztény hívek számára. Azt pedig, hogy a harangozás minden délben örökké meg is történjen, VI. Sándor pápa csak később, 1500. augusztus 9-én rendelte el, megújítva Callixtusz rendeletét. Ekkor került a harangozás időpontja pontosan déli 12 órára. A másik Dugovics Titusz esete. A török már majdnem elfoglalta a várat, több zászlót tűztek már ki, amikor a legenda Dugovics egy újabb zászló kitűzését azzal akadályozta meg, hogy egy törököt magával rántott a mélybe. Történelmileg az sem bizonyított, hogy egyáltalán az eset megtörtént, de az tény, Dugovics Titusz nem létezett, egy 19. századi nemes találta ki, az esetet úgy beállítva, hogy az egyik őse Dugovics Titusz volt.

Forrás: tortenelmiportre. blog.hu, rubicon.hu, hu.wikipedia. hu