Páratlan a mosolya, kedvessége Magdinak, a Vasas néptáncosának

Magdika egyébként éppen 1966-ban, tizenkilenc évesen kezdte meg működését a Dunai Vasmű Néptáncegyüttesében. S hogy mennyire elkötelezettje az azóta (nekik is köszönhetően, egyébként!) táncházmozgalommá ért ügynek, ezt már személyesen ő mesélte nekem. Lelkemre kötve, hogy bizony Aux Etelka mellett Kőszegi Karcsi volt még tagja az együttesnek l952 óta! S hogy ő végig táncolt Péterffy Attila ideje alatt!

Biztosan nem felejtem, mert éppen annyi idős, ötvenegy éves vagyok, amikor kezdtél. Minden más volt, mint ma?

- Váltó műszakban dolgoztunk a vasműben, s ment a kikérő a szakszervezeti bizottságtól, mintha sportoló lettél volna. Aki délutános volt, elengedték, s minden ment tovább. Nem volt probléma, hogy ki éjszakás vagy délelőttös. Nagyon sokat szerepeltünk a Fővárosi Művelődési Házban Budapesten, s jöttek a külföldi csoportok, tavasztól őszig. Este kilenckor volt az előadás, délután négykor fölpakoltuk nagy kosarainkat a busz tetejére, lement a műsor, éjfélkor haza, majd másnap délelőtt mentünk dolgozni. Fárasztó volt, de csináltuk.

Amikor a Vasmű Klubban kezdtél próbálni, már nem először találkoztál a néptánccal!

- A kohóipari technikumba jártam, s ott már a Bánáti Pista bácsi tanította nekünk a dolgokat, ahogy Wünsch László is, hiszen ketten kezdték a néptáncot, társastáncot egyáltalán. Középiskolai Helikon-ünnepségre jártuk, ami máig megvan. Tudom, mert a lányomék és unokáim is jártak már Keszthelyen, a Helikonon…

Családban maradt! Ezek szerint mégsem szóbeszéd, hogy a néptánc Dunaújvárosban is családőrző, identitásképző szoros kapocsként működött?

- Lányom és a fiam is táncolt még a Vasasban. Persze. 1981-ben fejeztem be én, ’84-ben a fiam, a lányom pedig ’85-ben került az együttesbe. Azért ismerem én nemcsak a Péterffy-generációt, hanem a Szögi, Neuwirth-generációkat, mert két évig magam is néptáncoltam velük, utána pedig tíz évig a gyerekek. Én ugyanúgy mentem velük próbára, előadásra…

Megváltozott valami az évtizedek alatt, vagy egész egyszerűen, mindentől függetlenül működik egy egészséges önvédelmi reflex a folklór által,a megmaradás iránt?

- Az utánam következő generációkban még jobban erősödött. Ők már tényleg belekerültek a táncházmozgalomba. Amikor mi kezdtük, nem volt lehetőségünk gyűjtésre. A hetvenes évek végén kezdődött, amikor Novák tata, Tímár Sándor útra keltek, az idősektől fölgyűjtötték, rögzítették a táncok elemeit, így kezdődött az egész. Szétterjedt és vidéken is megerősödött ez a mozgalom. Hogy a muzsikásékat ki ne felejtsük. Minden évben volt vagy Szegeden vagy Szekszárdon néptáncfesztivál. Az ország legjobb együtteseit hívták!

A Vasas benne volt!

- Benne. Budapesten a Bihari, a Bartók, a Nemzetiségi Építők Vadrózsák együttese, majd a szolnokiak, dunaújvárosiak. Állandóan az élmezőnyben voltunk. Novák tata nagyon sokszor itt volt, segített nekünk a koreográfiákban. S amikor Péterffy Attila úgy döntött, hogy inkább a színház, akkor is Tatához (Novák Ferenchez) fordultunk, majd így került ide a segítségével Szögi Csaba és Neuwirth Panni, mint a Bihari táncosai. Bármikor látom, csodálom, mert az a közösségi élet, amit megteremtett, pótolhatatlan volt. És ma is az.

Lehet másként?

- Nem! Benne van a népdalokban. Ez itt kíséri az életemet. Állandóan csapatban vagyok, ez hiányzik a legjobban. Amikor Suplicz Misiék jelezték, hogy a 65. születésnap közeleg, már kerestem is a régieket, s aki akarja, hogy megtalálják, az meg is van.

És persze jelezték néhányan, hogy most ez van, nem bírják már úgy, ez fáj, az fáj… Magdika is mosolyogva mondja, hogy arra a tempóra, amit színpadon kellene nyújtani, már valóban sokan nem képesek rá. És nevet, amikor meséli, hogy ezúttal hiába volt benne az ő fejében is a ritmus, a lábak már mást mondtak. Próbálkozás van, s volt, ám Magdika térde is azt mondta, hogy ez most nem fog menni. Mégis minden vasárnap ott van velük a próbán, s felidéznek, énekelnek, szakad róluk a víz, de örömmel, anekdotázva teszik. Van hová hazajönni, s van miért. Az anekdoták mellett Magdika gyűjteményéből előkerül… Minden! Mert mindent archivált: fesztiválpólókat, emlékplaketteket, plakátokat, meghívókat, jubileumi szóróanyagot… Egyszóval mindent, ami néptánc, folklór, Dunaújváros és a Vasas! Legyen szó Spanyolországról, Svájcról, Franciaországról vagy Bulgáriáról… Határtalan szeretet, néptáncos lélek, madaras, mint a Hargita, vagy olykor a Mezőföld: - Engem és sokunkat megtartott mindez. És talán még az volt jellemző ránk, hogy a heti három néptáncon kívül is összejöttünk.

Aztán amikor eljutottunk Erdélybe, s láttuk, hogy mélységében mit jelent a néptánc, akkor értettük meg a velünk kapcsolatos külföldi elragadtatást. Értünk rajongtak, településről településre vittek bennünket a családok Franciaországban. Előadás után azt sem tudták, mit csináljanak velünk. Öröm és elfogadás volt bennük. Mi pedig büszkék voltunk, hogy a magyar néptáncot táncoljuk! Ahogy majd most is. Most, december 15-én és 16-án, ezen a 65. jubileumon! A Bartók kamaraszínház nagyszínpadán, telt házzal. Hogy legalább az üzenet megmaradjon: a valódi, egekig emelő, egyéni és akár csoportsérelmeken is felülemelkedő virtus az elköteleződésben. Hogy mindenek dacára összetartozunk. Vagy, ahogy Magdi mondta: „Ezt kiirtani sem lehet! Működik. Család. Alap, az a legfontosabb.” Mert van hová hazajönni, több kiállításnyi történelemmel a talpuk alatt.

Hm! Hadd szóljon, kedves Vasas!