Nemrégiben nyugdíjba vonult dr. Sipos Edith gyermekpulmonológus

Az óvodás Sipos Edith már arról álmodozott, hogy egyszer doktornőnek szólítják?

- Nem, az óvodás koromról nincs ilyen információm, de az elsős tanító nénim szerint már azt mondtam. Nyilvánvalóan nem volt ebben akkor még teljes tudatosság. Annál is érdekesebb, mert nem volt a családban, rokonságban senki orvos, vagy esetleg olyan nagybeteg, hogy bennem megragadt volna.

Mikor kezdődött a tudatos szakasz?

- Nagyon szerettem a matematikát is, és egyszer megbillentem a gimnáziumi évek második felében, hogy talán mégiscsak arra kellene irányulnom. De aztán már olyan régen mondogattam, hogy orvos leszek, hogy végül az orvosira adtam be a jelentkezésem, így jutottam ide. Fogorvos nem akartam lenni, arra hivatkoztam, hogy a legszebb a gyerekorvoslás, meg az állatorvoslás. Bár szeretem az állatokat, de az kiesett.

A gyermekorvosok munkáját csillámporos hiedelem veszi körül, hogy milyen szép szakma. De nagyon sok szenvedéssel találkoznak.

Ennek a terhét hogy lehet elvinni?

- Az évek folyamán egyre kevesebb csúnya dologgal találkozunk, köszönhetően a prevenciónak, a védőoltásoknak, az orvosi műszerezettségnek, a gyógyszerek fejlődésének. Nagyon jó példa a krupp, aminél régen akár gégemetszést is kellett csinálni, hogy levegőt kapjon, de ilyenre már nincs példa. Lehet, hogy rengeteg szenvedéssel találkozunk, de annál nincsen szebb, mint amikor az ember segít a szenvedésen. Ha pedig gyerekről van szó, ez mindinkább igaz. Nyomot persze hagy az emberben. Vannak kellemetlen emlékeim, s vannak kellemesek is gyermekekkel kapcsolatban. No meg tárgyi emlékek a gyerekektől. Nyomot hagy, és egy idő után el is fárad benne az ember.

Mégis folytatja nyugdíj után.

- Nem úgy megy az ember nyugdíjba, hogy egyik pillanatról a másikra. Legalábbis én nem így gondoltam. Van egy szűkebb szakmám, a gyerektüdőgyógyászat, és azt gondoltam, ezt még kell csinálnom. Talán nem is lenne ildomos ebben az orvoslétszámmal küzdő egészségügyben, ha venném a kalapomat és teljes mértékben kiszállnék. De szívesen is csinálom.

Egész életében leterhelt volt. Mégis teli van energiával, jól tartja magát. Hogy csinálja?

- Valóban nagyon fárasztó volt a korábbi munkám az osztályvezetői feladatokkal együtt majdnem húsz évig. Tényleg kifárasztott. De nem annyira, hogy kiszálljak. Biztosan adottság is kell hozzá, hogy tartsam magam. Nincs különösebb technikám, nem vagyok sportoló, vagy szakkönyveket bújó típus. Mindennel kapcsolatosan, így erről az a véleményem, hogy a normális középút nem lehet rossz. Kicsit persze mozgok, de nem sokat. Meg hát lekötnek most az unokáim. Mindezt egyfajta hiánypótlásnak tartom, ugyanis amikor fiatalabb és még aktívabb voltam, egyetlen gyermekemet elég gyakran kellett másra bíznom ahhoz, hogy el tudjam érni, amit szerettem volna. Elértem, úgy gondolom. Most voltam a csúcson, mert ennél több nem akartam lenni, elértem, amit elérhettem. Azt mondják, a csúcson kell abbahagyni. Most akkor ez a hiánypótlás is jöhet. Ezzel ugyan nem a lányomat, hanem az unokáimat istápolom, de úgy gondolom, ezzel azért segítem. Én a hét végeken vagyok aktivizálva náluk, így hét közben tudom csinálni tovább a munkát.

Említette, hogy sok emléke van. Mi az, ami elsőre előjön?

- Legelőször egy tízéves fiúcska. Egy évtizede lehettem gyerekorvos, de már tüdőgyógyász. A fiúnak idegen test akadt a torkán, és gyakorlatilag megmentettük. Ő festett nekem egy képet. Ha jól tudom, orvos is lett belőle. Meg az asztmás gyerekek, akik most visszajönnek, hogy ők is orvosok lettek. Nemrég Székesfehérváron köszönt rám egyikük. Kicsit megszidtam, hogy miért nem Dunaújvárosba jött. Minden gyerekre biztosan nem emlékszem, de sokukra. Meg nagyon sok szülőre. A gyerekek évtizedek alatt sokat változnak, a szülők kevesebbet.

Ha egy kisgyermek azt mondaná, hogy gyerekorvos szeretne lenni, biztatná?

- Igen, biztatnám, mert nagyon szép szakma, nagyon szép hivatás, és egyre jobb lesz.