Az idén alapított „A közösségért” díjjal elsőként Szekeres Bélánét jutalmazták

Nevéhez köthető a településnek a határon túli magyarsággal való a kapcsolatkeresése és élő működtetése is.

Ahogy a falujában leginkább ismerik: „az Orova Erzsi” Alapon születetett, de csak a gyermekkorát töltötte ott. A középiskolai évei már Dunaújvároshoz, s benne a Rudashoz kötötték. A házasságkötése után már Nagykarácsony következett, és úgy tűnik, hazatalált. 27 éve él a községben.

Főállásban…

A mostani hősünk meglehetősen nagy kanyarok után találta magát a jelenlegi hivatásának a helyszínén, a helyi óvodában, ahol szakácsnőként dolgozik. A első pályaválasztását már elég korán bejelentette, hiszen tízévesen a gyakran megcsodált sárbogárdi papír – írószer – játékbolt készlete varázsolta el, ott szeretett volna dolgozni. Egész életében. Ezt az álomképet, a mai napig kedves emlékként őrzi. A Rudas nyilván egészen más tudománnyal vértezte föl, de jelenleg az Örökzöld Óvoda apróságairól gondoskodik.

„Nagyon jól érzem magam ebben a munkakörben. Szigorú előírásokat kell követni, de van lehetőség arra is, hogy a hazai ötleteimet is megvalósítsam. A munkámban helye van a kreativitásnak is, hiszen a gyerekekkel meg kell szerettetni a sóskát vagy akár a spenótot is.” – mondja Szekeres Béláné Erzsi.

A „szabadidőben”

A számos közösségi tevékenység mellett jut ideje, energiája szabadidős tevékenységre? – merült fel a kérdés, amire a következőt válaszolta Szekeresné Erzsi:

- Gyakran kérdezik tőlem, hogy miért fektetek ennyi energiát, munkát a helyi közösségi életbe?! A válaszom nagyon egyszerű: azért, mert szeretek itt élni! Kedvelem ezt a közösséget, akik körülvesznek bennünket. Lehet, hogy először a magam örömére tettem, de a legfontosabb, hogy jól érzem magam ebben a közegben. Van úgy, hogy a közösség értetlenül áll a jó törekvések előtt is, de végül mindig találok olyan kapaszkodót, amiért érdemes tovább csinálni. Mindegy, hogy mit kell tenni, a legfontosabb, hogy az emberek között legyek, és a két kezem munkája is benne lehessen az eredményben. Nem csak megálmodom a célt és a feladatokat, hanem szívesen részt veszek a végrehajtásban is. Az aranygyűrű nem szokott leesni az ujjamról miatta. Soha nem várom azt, hogy mások valósítsák meg a terveimet.” – mondja A közösségért díjjal kitüntetett.

A kedvenc programok

Arról is faggattuk, melyek a legkedveltebb időtöltései. Erzsike elmondta:

- Ezek a bálok és a gyerekeknek szóló események rendezése. Nagy kihívás az apróságokat egy fél napra mondjuk egy focipályán, jókedvűen mozgásban tartani. A szívem csücske a sodrófahajító-verseny. Nekem könnyű megtalálni az utat a gyerekek szívéhez. A közösségi feladatok végrehajtásáért szívesen adom a szabadidőmet. Nem érzem azt, hogy ez lemondás lenne a számomra. Egy bálban nem érzem jól magam, ha délután nem tettem oda magamat az előkészítésében. A véletlenül előforduló szabadidőmben leginkább olvasni és rejtvényt fejteni szeretek.

A legújabb akció

A baráti kapcsolatokról a következőket tudtuk meg tőle:

- A közelmúltban a baráti kapcsolataink révén második alkalommal jártunk Horvátországban, Kórógyon. Ez alkalommal a XI. Kárpát-medencei Magyar Zenészek Találkozóján vettünk részt. Nagyon jó kapcsolatba kerültünk az ottani hagyományőrző egyesülettel. Ők is jönnek hozzánk falunapra és a Mikulás-fesztiválra – mondta el Szekeresné Erzsike. Majd azzal folytatta: – Örömmel mondhatom, hogy sokan indultunk ebbe a vendégségbe Nagykarácsonyból. A rendezvényen kívül tettünk egy sétát a faluban is, mert kíváncsiak vagyunk az ott élő emberekre. Itt sem ért bennünket csalódás, hiszen az utcán üldögélő emberekkel nagyon könnyen barátságos beszélgetésbe lehetett elegyedni. Voltak velünk négyévesek és hetvenhét évesek is. Mindnyájan jól érezték magukat. A népzenei program délután zajlott, az este pedig egy hat zenekaros nagyszerű bállal folytatódott.

- Miért maradtak Nagykarácsonyban?

- Világéletemben falusi lány voltam, ezért nem is hiszem, hogy városban tudnék élni. Mivel a férjem ide, ebbe a faluba született, valahogy teljesen természetesnek tartottam, hogy itt is maradunk. Öt év után már nagykarácsonyinak tartottam magamat. Biztos, hogy az elején engem is „gyüttmentnek ” tartottak, de soha sem éreztem magamat annak. Amikor az azóta már felnőtté érett fiaim óvodások voltak, már akkor is ott voltam, ahol kellett az ember. Nem csak hangadó akartam lenni, hanem odaértem a kerítést festeni is. Remélem, hogy a családom is bírni fogja, mert én a jövőben is igyekezni fogok abban, hogy a mostanihoz hasonló, aktív közösségi ember maradhassak.