A foltvarrás technikáját is megszégyenítően

Ezzel egy időben párhuzamosan nekiálltak a munkások, hogy járdafelújítást készítsenek elő a kereskedelmi iskola előtti járdaszakaszon. Már régen megírtuk volna ezt a cikket, de a munka csak nem akart véget érni. Első körben elkerítették a területet, majd nekiálltak a régi, rossz minőségű burkolat felszedésének. Úgy tűnt, felkapják a felső burkolatréteget teljes egészében, de végül nem ez történt. Csak foltokban szedték fel, úgy hatvan százalékban meghagyva a régi felső burkolatréteget. Hogy miért nem tekerték fel ezt a cirka 100 méteres aszfaltréteget, mint a szardíniás doboz tetejét, azt nem tudjuk. Elképzelhető, hogy az drágább lett volna.

A jó munkához idő kell, a silányhoz meg még több?

Teltek múltak a napok, a szalagkorodon kifeszítve, jöttek is az aszfaltozók. Leborítottak egy két köbméter gőzölgő kulimászt, majd azt lapá­tolták, talicskázták, kenegették, igazgatták az előzőleg feltört hézagokba. Jött egy kis úthengerféleség is, dolgozott serényen. Elkészült a meló. Messziről is látni lehetett, hogy a korábbi járószinthez képest jóval magasabban van a foltozások felső szintje. Nem is maradt úgy, jött a következő, a harmadik felvonás. Hatalmas kalapáccsal, csákánnyal felszedték a pár napos foltokat a helyükről. Az így nyert aszfaltot rögtön megetették egy aszfaltozó géppel. Hátul betöltötték a járdatömböket, elöl kijött a friss misung. Vagy fordítva. Aztán ezt ismét lapátolták, talicskázták, kenegették, igazgatták. Jó munkához idő kell, tartja a mondás. Tokkal vonóval, a kordon elszállításával együtt ez is eltartott vagy két-három napig. A végeredmény csodálatos, de legalább az új felső aszfaltréteg úgy ahogy, de szintben van. Aztán, hogy ez így drágább volt-e, mint az a megoldás, amit javasoltam, azt nem tudjuk. Valószínűleg senkit nem is érdekel, különben nem így lett volna...