Uborkaszezon Újvárosban: nem kitaláltuk, itt van

Ha lennének írói-költői ambícióink, egyszer bizony megénekelnénk a piac színeit, mert szinte havonta más divatot követ, hol a vörösek rikoltoznak, hol a sárgák alélnak, hol a barnák lustálkodnak. Most a zöld ötven árnyalatát számolhatnánk végig, kezdve az újhagyma szinte fehéresen világos tónusától a paprika csípős zöldjén át a görögdinnye mármár szinte fekete haragoszöldjéig. A palettán külön fejezetet szentelhetnénk az uborkának – érthetetlen, miért is nincs az almazöldhöz és a borsózöldhöz hasonlóan uborkazöld szavunk.

Ebből aztán alakra, nagyságra, ízre, zamatra sokféle kínálja magát, bár a máskor oly népszerű kígyóuborka (ami persze karót nyelt, hiszen egyenes) most csak statisztál a kínálatban, mert a prímet a kovászolni való, a salátának való, s főként a téli csemegének elrakni való uborka viszi. Minden második standon árulják, a silányat 100-ért, a harsogóan frisset 390-ért vehetjük. Július végéhez közeledvén állíthatjuk, uborkaszezon van immár. A kifejezést a tollforgatók találták ki annak körülírására, hogy az uborka érésén kívül semmi más nem történik, a színházak zárva, az üzleti és politikai életben pangás van, a fél ország szabadságra ment.

A németek egyenesen savanyúuborka-időnek, Sauergurkenzeitnak nevezik ezt, a franciák kifejezése – saison morte – pedig holt szezonnak hívja ezt az időt. Mifelénk hétköznapi módon a csalamádé és a csemegeuborka eltevéséről szól, meg valami hasonló háziasszonyi huncutságokról. Olyan szépek és gusztusosak ezek az uborkák, s szinte kiabálják a ládából, hogy nem ismerjük őket eléggé, a felhasználásukat illetően bőven van még kiaknázatlan lehetőség.

Egy kis joghurtos krémleves például? – hozakodom elő a kérdéssel a fiúknak, mire megkapom, elzavarnak vele együtt, nekik gulyás kell, jó sűrű, és marhapacsniból, ha lehet. Nálunk nem győzhet a kulináris forradalom. Teszek még egy vérszegény kísérletet, hogy elővezessek – persze csakis a szaftos sült mellé – egy görögös salátát, uborka, hagyma, paradicsom, feta, olíva, de ehhez egyikük rossz emléke társul, amikor egyszerre volt aznapos, másnapos és harmadnapos. Hagyjuk. Mintha színházi premier lett volna, úgy tartom számon, hogy volt már idei kelkáposzta- főzelék és zöldbab is, viszont a paradicsomos káposzta eddig kimaradt. (Nálunk úgy kell elkészíteni, ahogy a „csumiban”, vagyis a menzán adták, az elmaradhatatlan Stefánia- vagdalttal.) A zöldborsó idén hiánycikk a piacon, a zöldbabot néhány helyen már árulják (tegnapra 500–700 forintra szelídült kilója), a fejes káposzta viszont szép is és 300 forintért olcsó is.

A kel kicsit drágább ennél, 400-500 forint, de még ez is megfi zethető egy kiadós, húsos rakotthoz. Az árak hétről hétre izegnek-mozognak, a zöldség csomója már 300, de tököt már láttunk százért, cukkinit 200-ért. A sárgabarack 600–850 forintot kóstál, az őszibarackot is 850- re tartják, a legjobban a szilvával (200–250 kilója) járunk, és a görögdinnyével, amit szinte egységesen 148 forintért kínálnak. Finom édes, mert a természet is igazságosan osztja áldását: ha eső nem is esett, dinnyeérlelő napsütés bőven volt a földekre. Amikor az asszonyok a sokadik kört róják a standok között, az a tanácstalanság jele, mert nem tudják, mit vegyenek (vagyis mit főzzenek). Könnyű, gyors, egyszerű valami kellene, mert ilyen kánikulában a tűzhely mellett állni büntetés. Valami krumplisat kellene. A tészta egyszerűbb. Akkor már inkább egy főzelék. Ah, menjünk még egy kört.