Ötvenéves a dunaújvárosi jégpálya és a jégsport

Alig öt esztendős voltam, amikor a szüleim egyszer elvittek a Kék Duna Áruházba, ahol egy egészen furcsa cipőt vettek nekem. Hófehér felsőrészű, magaszszárú és kicsit merev, fekete alsórészű volt az a cipő, amiről vásárláskor még nem tudtam, hogy pontosan mire való. Néhány nappal az akkor még át nem adott, de már próbaüzemét tartó jégpályán apukám adta fel a lábamra a korcsolyával felszerelt fehér-fekete lábbelit. Életemben először léptem jégre, és természetesen csetlettem-botlottam, estem-keltem a fagyott vízen. A nehézségek ellenére kifejezetten élveztem a csúszkálást, és irigykedve néztem a számomra elérhetetlennek tűnő szinten korcsolyázó műkorcsolyás csapat edzését. 

A műjégpálya megnyitó ünnepsége

Néhány héttel később jött a város sportéletét hosszú távon befolyásoló esemény, mely a még nagyon új tornacsarnoktól alig pár száz méterre történt, a műjégpálya megnyitó ünnepsége, melyre egészen pontosan 1973. november 11-én került sor. A megnyitón a szüleimmel együtt vettem részt. Ötven esztendő távlatából csak arra emlékszem, hogy nagyon sok ember volt a rendezvényen, néhány beszéd is elhangzott, majd fiatalok korcsolyáztak és utána pedig egy jégkorong mérkőzésre került sor. A rosszemlékű verekedésről csak a szüleim meséltek. 

A megnyitót követően ősztől tavaszig szinte minden héten elvittek a jégre a szüleim. Általában vasárnap délelőtti program volt a korcsolyázás, mert akkor kevesebben csúszkáltak a jégen, és a „menők” nem zavarták a kezdőket. Egy óra korcsolyás után mindig jól esett bemenni a melegedőbe, ahol mindig ittunk egy pohár frissen főzött teát. Amikor dél körül bezárt a pálya, akkor a jégfelújítást követően szinte mindig ott maradtunk megnézni az úttörők hokimeccsét a Sártory fiúkkal, Tóth Gyurival, Bíró Gyurival, Kéri Rudival, Takács Attilával és természetesen Bőröndi Karcsi bácsival. A meccset követően hazasétáltunk, s délutánra már nem is kellett másik program, mert annyira elfáradtam…

Dzsippel tolták le a havat a jégről

Nagyon szerettem a melegedő hangulatát, ami egyben ruhatárként és korcsolya-kölcsönzőként is üzemelt. A hetvenes években a korcsolya beszerzése nem volt egyszerű dolog. Cipőre szerelt mű- vagy hokikorcsolyát lehetetlen volt vásárolni, mert nem árultak. Apukám egyszer hivatalos úton járt a Szovjetunióban, és onnan hozott korcsolyacipőt és korcsolyát, amit házilag csavarozott rá a cipő talpára. Sok korcsolyázó bakancsra kurblival erősített korcsolyával a lábán rótta a köröket a jégen. A kezdeti években jégfelújító gép sem üzemelt a pályán. Emlékeim szerint egy átalakított szovjet katonai dzsippel tolták le a havat a jégről. A jármű elejére szerelt csövekből melegvizet spricceltek, amit a hátsórészre erősített ronggyal simítottak el. Melegebb időben, amikor vizes volt a pálya, alkalmanként vizes tömlővel húzták le a vizet a jégről. Pár esztendővel később érkezett meg Csehszlovákiából a várva várt Destarol, amivel sokkal jobb minőségű jeget tudott készíteni a pálya személyzete.

Más minőség volt a fedett csarnokban edzeni

 Évekkel később én is elkezdtem járni az úttörőcsapat edzéseire. Annak ellenére, hogy nem voltam tehetséges, szerettem a közeget, a játékot, az edzéseket, és az edzőtáborokat is. Nagy élmény volt, amikor egyszer Kassán edzőtáboroztunk. Amikor hazánkban egyetlen egy fedett jégpálya sem volt, Csehszlovákiában több mint harminc, abból kettő pedig Kassán. Más minőség volt egy fedett csarnokban edzeni, és irigylésre méltóan jó választékkal találkoztunk az ottani sportboltokban. Szinte mindent lehetett kapni, amire egy hokisnak szüksége van.  

Hosszú évek alatt igazi közösségi térré vált a pálya, ahova szívesen jártak ki a dunaújvárosiak.

Aztán jött Kercsó Árpád, aki más szintre emelte a város és az ország jégkorongsportját. Szinte hihetetlen, hogy az ifi meccseken is sokszor volt teltház, pedig nagy hidegben, nyitott pályán játszottak a fiúk. Aztán jött a sikercsapat első, bronzéremmel végződött bajnoki szezonja. Sokszor és sokan mentünk el az idegenbeli mérkőzésekre a Megyeri útra, a Kisstadionba, Jászberénybe és Székesfehérvárra. A 96-os két BS-beli bajnoki döntőt sohasem sem felejtem el. Amikor a második mérkőzésen 3-1-re vezetett a Fradi, elkeseredetten szurkoltunk, de a vége és a Bartók előtti ünneplés örökre emlékezetes marad.  

Már nagyon várom a pálya megnyitásának ötvenedik évfordulóját, hogy ismét láthassam azokat, akik miatt érdemes volt odajárni.