Immár egy évtizede játszik a DKKA-ban Krupják-Molnár Beatrix

– Számon tartotta a jeles évfordulót?
– Igen, tudtam, milyen mérföldkőhöz érkeztem, különös és jó érzés volt, ezért jobban is izgultam a meccs előtt, mint szoktam. Azért ennyi idő nem kevés, és ebben a tekintetben mégiscsak én vagyok a csúcstartó a csapatban.

– Mit szólt a B-közép gesztusához, amikor kifeszítették a „10 éve piros-fehérben… Köszönjük, Kicsi” feliratú molinót. A Kicsi ugye a mindenki által használt beceneve.
– Nem tudtam róla, hogy ezzel készülnek, nagyon jól esett, teljesen meg is hatódtam. Érzékeny lelkű vagyok, ugyan ebben is sokat fejlődtem a tíz év alatt, de vannak pillanatok, amikor elérzékenyülök. Ez is ilyen volt.

– 2013-ban érkezett tiniként Dunaújvárosba, gondolta, hogy ebből egy évtized lesz?
– Nyilván nem, amikor idekerültem Orosházáról, elég sok volt a lemaradásom a korosztályomhoz képest, meglátszott, hogy nem egy NB I-es utánpótlás csapatból érkeztem. Aztán sokat dolgoztam azért, hogy utolérjem a többieket, és végül sikerült megragadnom.

– Aztán bekerült a felnőtt keretbe, az évek alatt voltak nagyon magasan és mélyen is, azonban végig kitartott a csapat mellett.
– Amikor a Rudasban végeztem, Szegeden szerettem volna továbbtanulni, ezért akkor nagy dilemmát okozott, mit válasszak. Akkoriban nem volt még ilyen könnyen összeegyeztethető az élsport és a tanulás, mint manapság. György László lett az edzőnk, és ő tanácsolta, maradjak még, mert előbb, utóbb helyem lesz a felnőtt együttesben is. Ez volt a fő mérvadó, hogy maradtam, ő nagyon szívesen szeretett volna velem dolgozni, így nem mentem Szegedre. Egyébként sok jó és kiváló edzővel dolgozhattam együtt, és úgy lettem egész játékos, hogy összegyúrtam azokat, amiket tanultam tőlük, ezt igyekszem kamatoztatni mai napig is. Azt beláttam, nem vagyok őstehetség és a válogatott álmaimról is le kell mondanom, de sosem adtam fel, és mindig nagyon szorgalmas voltam. Kúsztam, másztam, felszántottam a parkettát, így nem lehet kétségem, hogy ne tettem volna meg mindent azért, kihozzam magamból a maximumot.

– Később sem fordult meg a fejében, hogy eligazoljon, vagy nem csábították más klubok? Mi az, ami mindig itt tartotta?
– A férjem (nevet)! Korábban ő is játszott és a legfőbb kritikusom (ismét nevet). Egyébként sosem ellenezte, hogy eligazoljak, de úgy éreztem, ha már Baracson telepedtünk le, itt a családi idillünk, azt nem akartam itt hagyni. Hála Istennek, a DKKA-nál mindig megkaptam a lehetőséget, az előrelépésre is. Rólam ismert, hogy amolyan jolly joker vagyok házon belül, most a fő posztom a balszélső, de játszottam korábban irányítóként, jobbátlövőként, sőt, egy-egy alkalommal még beállóként is. Ez előny és hátrány is, mert nehezebb volt felkészülni az adott szezonra fejben, hogy hol számítanak rám. Aztán persze mindig megállapodtunk, melyik poszton kapok lehetőséget. Azonban mindig motivált a jobbá válás szándéka, játsszak is bárhol is, ez pedig tíz év alatt segített fenntartani bennem a tüzet, a kihívást. Nyilván voltak nehezebb időszakok is, amikor éppen olyan volt a keret, hogy bármelyik posztomon csak harmadik, negyedik voltam a sorban. Ekkor pedig olyan lehetőséget kínált a klub, hogy edzősködhettem is, korábban elvégeztem egy tanfolyamot, ez segített átlendülni azon az időszakon. Utólag nem is bánom, hogy így alakult, mert csak kiharcoltam a helyem az együttesben, a gyerekekkel pedig nagyon szerettem dolgozni. Három évig csináltam, aztán Bulath Anitával arra jutottunk, fókuszáljak csak a játékra, tréner később is lehetek, nincs kizárva, hogy egyszer ehhez is visszatérek, de ez még a jövő zenéje.

– Mint a legrégebbi játékos, milyen szerepe, helye van az öltözőben, mennyire vezéregyéniség?
– Ebben Szalai Babett viszi a prímet, de minden idősebb játékosra felnéznek a fiatalok, eljutottam oda, már én is közéjük tartozom. Egyébként mindig olyan ember voltam, akitől bármikor lehetett kérdezni, akihez bármivel lehetett fordulni, legyen szó a taktikáról, vagy éppen egy lelki beszélgetésről. Amolyan tyúkanyó típus vagyok, szóval tudják, a szárnyaim alá veszem, aki igényli.

– A fiatalok aztán a babérjaira, meg a helyére törnek…
– Ez a világ rendje. Szeretek rivalizálni, megvan bennem az egészséges versenyszellem, viszont elfogadom, ha valaki megdolgozik érte és jobb lesz nálam. Ugyanúgy szurkolok neki, ha nekem csak tíz perc jut, de nyilván harcolni fogok azért, ne így legyen.

– Mondjuk a mai, elképesztően felgyorsult kézilabdában egy ember nem is tud hatvan percet végig játszani magas szinten.
– Pontosan így van, ezért is jó, ha mindenki képes nagyjából azonos szinten teljesíteni. Az iram miatt nagyobb a rotáció, többször kerülnek pályára a fiatalok, ezáltal a felelősség is nagyobb rajtuk. Nekünk régen többet kellett tenni azért, hogy egyáltalán pályára léphessünk. Vincze Melinda a példaképem, már az óriási volt, hogy a cseréje lehettem és például kaptam pár percet megmutatni magam.

– A következő tíz évet is a Kohászban képzeli el?
– Jelenleg 2025-ig van szerződésem, nem tudom mit hoz a jövő. Azért lassan szeretnénk családot alapítani, ám most még a pályára koncentrálok. Szabadidőben meg a sütésre, ugyanis cukrásznak tanulok.

– Mit nem mond?! Akkor majd hamarosan kereshetjük az üzletét valahol?
– Ez az elfoglaltság az, ami teljesen kikapcsol, örömömet lelem benne, szeretek alkotni a konyhában, csakúgy, mint a kézilabdapályán. Baracson élünk a férjemmel, a hosszú távú terveimben ott szeretnék kialakítani egy kis sütödét, elsősorban tortákat készítve. A lányoknak még nem vittem be a készítményeimből, de a családtagok nagyon örülnek neki, amikor előrukkolok valamivel.

– Akkor óvatosan kell bánni a kóstolgatásokkal, meg az édes csábítással, hiszen könnyen oda lehet a versenysúlya.
– Képzelje el, és nem csak azért mondom, mert jól hangzik, de egyáltalán nincs ilyen veszély, mert nem vagyok édesszájú. Így attól nem kell félni, hogy befalom, amit készítek, egyszer kóstolok munka közben, aztán maximum ennyi. Amikor a csapaton belül hoz valaki sütit, akkor a többiek egyből az én adagomra is lecsapnak, mert tudják, nem eszem meg.