Még egy könnycsepp

Május első vasárnapja, anyák napja. Mindenkinek más emlékek jönnek elő. A legtöbb embernek öröm, ha megölelheti szeretett édesanyját, a legkisebbeknél ez napi reflex, ami később talán megkopik, aztán egyszer csak újra erősödni kezd. Édesanyám szép kort élt meg, jóval 90 felett, 2021 karácsonykor hagyott itt bennünket. Emlékszem arra, amikor kicsi voltam, szigorú volt velem, többnyire a kötelezettségeim előbbre valók voltak, mint a jogaim. Talán ez így is volt jól akkoriban. Ám amikor eljön az idő, amikor már ő szorul segítségre, akkor valami megváltozik. Valamit adni akarunk, visszaadni, amit kaptunk tőle, ami nem foglalható szavakba. Megpróbáljuk behozni a behozhatatlant. A szép emlékek még szebbekké válnak, a szigorú szavak gondolatainkban már rég megszelídültek. Azt gondolja az ember először az édesanyjáról, hogy ő örökké fog élni, hogy ő sosem fog meghalni. Ezt hajlamosak vagyunk elhinni magunkról is. Napjaink szinte egyetlen menedéke épp a család, az összetartozás érzése, amelyben az anyákra kulcsszerep hárul. Különösen igaz ez a járvánnyal, háborúval, földrengéssel, iskolai mészárlással terhelt világunkban. Mert ők adtak életet, és az előbb felsoroltak kíméletlenül vetnek ennek véget. Úgyhogy mindannyian jó szívvel gondoljunk rájuk, és amíg tehetjük, ne hagyjuk elrohanni a perceket, azt az időt, amit velük tölthetünk! Egy letörölhetetlen könnycsepp mindig velünk marad.