Lebilincselő könnyedség – Kárpáthy Zoltán mai szemmel

Közismert az irodalomtörténészek régebbi megállapítása, mely szerint Jókai felbecsülhetetlen érdeme, hogy regényeivel megteremtette a „széles körű olvasóréteget.”

Ez azonban csak féligazság: hiányzik belőle a befogadás lélektana: az olvasáskultúra színvonala, módosulása. Ma már az irodalomtudomány a mű befogadásának sajátosságait vizsgálva megállapítja, hogy „egy műalkotásnak – bizonyos határokon belül – végtelen számú értelmezési lehetősége van.”  

Gyorsuló világunkban gyakran módosul a személyes műveltség alapja, változik az irodalomtanítás tartalma, az olvasók esztétikai műveltsége. A tévécsatornák nap mint nap sugározzák a silány műveket. A beszűkített szellemi mozgás értéktelen, sőt káros. Káros, mert nem formálja a lelket, nem gazdagítja az olvasó személyiségét, hanem deformálja. Intézmények, tudósok, tanárok küzdenek ugyan a kommersz műsorok ellen, a színvonalas művek, könyvek és tanulmányok azonban nem eléggé hatékonyak. 

A progresszív törekvéseken belül – véleményem szerint – aránytalanul sok a verselemzés, és kevés a prózai művek értelmezése.

Másrészt évtizedek óta – nagyon helyesen – megünnepeljük a költészet napját, de csak a közelmúltban született meg a döntés: ünnepeljük meg a magyar széppróza napját is. (Jobb később, mint soha!) Az időpont Jókai Mór születésnapja. (Minő szerencse!)

Szerencse, mert az utóbbi felmérések szerint jelentősen csökkent a legnagyobb „mesemondó” olvasottsága. Azok pedig, akik mégis olvassák, többnyire csak a cselekményre figyelnek. Hogy miért szép, miért lebilincselően könnyed a stílusa, nyelvének patinás gazdagsága (kevés kivételtől eltekintve) nem tudják megfogalmazni.

Az író hatalmas életművének egy része kiemelkedő összetevője szellemi életünknek. Nyelvének képi gazdagsága, stílusának sokszínűsége, iróniája, groteszk ábrázolásmódja – maradandó kincse irodalmunknak. Rohanó világunkban az értelmes olvasáskultúra igénye aktivitásra késztethet bennünket. 

E sorok írója csak egy regényből, a Kárpáthy Zoltánból kiemelt néhány szemelvény korszerű értelmezésére vállalkozik. A regény cselekményéből csak azokat a mozzanatokat említem meg, amelyek feltétlenül szükségesek a részletek megértéséhez. 

Végül még egy megjegyzés: a szemelvények elemzésének sorrendje olykor-olykor – az elemzés logikájához igazodva – eltér a cselekmény szerkezetétől. 

 A nemzet ébresztése

„A hazának nincsen háza, Mert fiainak nem hazája…” (Vörösmarty). 

Színháza sincs a reformkor elején. Országunkban – mint ismeretes – a függetlenségért folytatott harc szerves része volt a Nemzeti Színház felépítése. A küzdelmet bonyolulttá tette a magyar polgárosodás fejlődésének ellentmondásossága, nevezetesen az, hogy az idegen nyelvet beszélő gazdagok zárt kasztot – kemény, összefonódott – réteget alkottak, míg a kevés számú hazai polgárság ingatag, befolyásolható; ez az oka annak, hogy a fejlődés lendítő erői és visszahúzói egyaránt a nemesség soraiból kerültek ki! A különböző érdekű és érdekeltségű csoportok között gyakorta parázslottak vagy lángoltak fel a harcok. 

 Ezzel a küzdelemmel kezdődik Jókai Mór regénye, a Kárpáthy Zoltán.

 A regény első fejezetében a kipattanó feszültséget különös módon ábrázolja az író: a buzgó hazafiak még csak beszélnek a „nemzeti műveltség” erősítéséről. A szövegből  három szót idézek: kunyhó, házacska és a („honi művészet”) temploma. Az első többféleképpen értelmezhető, itt csak objektív jellegét emelem ki. A második jelentése némileg módosul: mi a város peremén építünk „valami szerény házacskát.” Így – a mi személyes névmással és kicsinyítő képzővel – szubjektívvé válik, míg a harmadik változatban már (a „honi művészet”) templomában ünnepivé, magasztossá minősül.

Ez a rendhagyó, hazafias törekvés azonban a konzervatív nemesség körében akadályokba ütközik:

 – Minek a színház, ha nincs dráma…? Van dráma. – Színészek viszont nincsenek… Vannak. – Sokba kerül, nincs rá pénz… A pénz összegyűlt. – Nincs közönség…

Az ellenállás érveit felfújták, kinevették, kigúnyolták; tréfát űztek belőle. Az elutasítás nyelvi formája tehát változatos, a kétkedés hátsó szándéka azonban változatlan. 

A honfiúi törekvés azonban terjedelmében és tartalmában egyre mélyebb és átfogóbb. 

A frissen felépült színház megnyitására érkezett ünneplők jellemzését Jókai többféle nyelvi-poétikai eszközzel vési az olvasó emlékezetébe:

 „ott voltak a főnemesek a bársonyos páholyokban, deli úrnők, kiknek hattyúkeblében eddig nem érzett öröm dobogott; ott voltak az  együgyű emberek a tömött karzaton, kik hat napon át dogoznak, hogy a hetediket megünnepelhessék; ott volt az ősz nemes, ki ifjú korának kedvenc gondolatját látta felépülve, és az ősz napszámos, ki ingyen dolgozott a Nemzeti Színház  felépítésében; és mindenki örült  annak, hogy a másikat ott látja, a főúr a szegénynek, a pór a nemesnek, és a szentelt öröm rózsavilágán át minden olyan szépnek, olyan nagynak tetszett; – minő pompás épület, mily büszke csarnok, ragyogó és díszes minden; és ah, most föllebben a függöny, elhangzik az első mondat, ó, mi szépen hangzik! Ó, mi szépen hangzik! Nézzetek, nézzetek körül: mi csillog az emberek szemeiben mindenütt? Drágagyöngy, drága gyémánt az; szép hölgyeink, hagyjátok azt ragyogni.” (8)*

         Az idézett szövegben a „honi művészet temploma” szószerkezethez kapcsolódnak a Biblia teremtéstörténetére utaló szavak (hat napon… a szentelt öröm); az ünnepélyes hangulatot még fokozza a hattyúkebel és a rózsavilág-metafora; az eufórikus emelkedettséget tovább mélyítik a felkiáltó mondatok és az ismétlések. A két ékszer-metafora a szellemi értéket, a hazafias érzést jeleníti meg.                                                                                                   

      *(Az idézett szemelvények a Szépirodalmi Könyvkiadó 1956-ban megjelent könyvéből valók.) 

Párhuzam, portré, ellentét

         Jókainál ezek a fogalmak: kulcsszavak. Nem elkülönülten, hanem kölcsönösen hatnak egymásra. A romantikus cselekményszálak hol egymás mellett futnak, hol keresztezik egymást – hol pedig bujtatottak: azaz hol egyidejűleg, egy helyen történnek az események, hol – időben és térben – eltérő helyen.

        Példának okáért a színházépítéssel párhuzamosan a Svábhegyen is épült, készült valami. A hegy egyik sivár és kopár birtokán mesébe illő, gyönyörű „tündérpalota” emelkedett a magasba. Gazdája, Kőcserepy Dániel átalakította a környezetet is: a terméketlen, kavicsos talajt kitermelte és elhordta, helyére humuszt, erdei termőföldet hozatott. Kertjét beültette gyümölcsfákkal, és a tanácsos úr valahányszor beleharap a kertjében termett almába, „elmondhatja, hogy aranyalmát eszik és ezüsthomokon jár.” A színes metaforák látványát kiegészítik a díszcserjék, a fák, bokrok alatt pedig pázsitfűszálak borítják a földet. A svábhegyi német ajkú patríciusok irigykedve nézegették a cifra palotát és gyönyörű környezetét. 

A természet kismérvű, szelíd átalakítása – csak térben vizsgálva – elismerésre méltó, de Kőcserepy tevékenysége – ha az események történetét is kutatjuk – viszolygást kelt: elidegenít.

Mindenekelőtt azért, mert az egykori Cserép Dániel mélyről indult, aztán hirtelen meggazdagodott – törvényesen, de etikátlanul. Hajdan nevelőként dolgozott egy gazdag családnál. A „kitűnő ésszel bíró” fiatalember feleségül vette a nála jóval idősebb özvegyet, és a naiv asszony hálából – gyermekeit kisemmizve – egyedüli örökösévé tette ifjú férjét. A matróna hamarosan meghalt – ki tudja, miért? –, és a nevet módosított, nemessé vált nemtelen nemes, Kőcserepy nem törődött a gyerekekkel, szélnek eresztette őket.

Másodszor is gazdag nőt vett feleségül, aki méltó társa hivalkodásban és büszkeségben.

         Az újgazdag nemcsak a magánéletben, hanem a közéletben is gátlástalanul viselkedett, ugyanis a címzetes urak újraválasztása előtt elfogadta mindkét alispán felkérését, s megígérte, hogy támogatni fogja őket. Ám mindkét jelöltet megbuktatta, és a választások után ő került az alispáni székbe. Számító emelkedése amúgy – önmagában – értékes lehetne, de így… visszataszító.

Visszataszító az is, amit az saját „Édenkertjében” művel: úri mulatságot rendez, amelyre meghívja a főváros elitjét, beleértve az ellenzék egyik vezérét, Szentirmay Rudolfot is. A rendezvény színhelye eltérő ugyan, de időpontja – nem véletlenül! – ugyanaz, mint a Nemzeti Színház avatásáé. Kőcserepy ugyanis a színházépítés ellenzői közé tartozik, és így akarja kudarcra ítélni a nemzeti ünnepséget. 

Jókai stílusának sokszínűségéből csak néhány részlet tüzetesebb vizsgálatára vállalkozhatok; a részletekben azonban felvillan a széppróza kifejező ereje. A regény cselekményszövésének második csomópontja kitűnő lehetőség az első fejezetben ismertetett (arc nélküli) két tábor jellegzetes tagjainak bemutatására. Az elkülönült, de párhuzamosan megrajzolt jellemek vonásai elevenek, sokszínűek; az egyéni vonások mellett azonos tulajdonságok is fel-felvillannak. A dialógusok új színnel árnyalják, hitelesítik az író leírásait.   

Kezdjük azokkal a remekül megrajzolt portrékkal, melyekben megcsodálhatjuk Jókai mondatszövésének festői szépségét! 

Maszlaczky Gábor portréja

…híres ügyvéd, hatalmas cselszövő, kinek nem egy a jelenlevők közül köszönhet sokat; több főúri család megbizottja és amellett merész, vállalkozó szellem, ki könyökkel küzdi fel magát a társadalomba.

Az egész ember egy miniatür kép; kicsiny keze, lába, egész becses személye, még hangja is gyermeki, csakhogy éles és visító, ha disputálni kezd; ilyenkor egyik kezét frakkja szárnya alá dugja, a másikkal hatalmasan gesztikulál, arca nekihevül és a füle hegyéig piros lesz; nagy indulatrohamokban a lába hegyére emelkedik s általában úgy szokott minden emberrel beszélni, mint a kriminális rabbal.(21)

 Remek portré: az író egynéhány „ecsetvonással” elénk varázsolja a fiskális eltorzult alakját. Az éles és visító hang kellemetlen, az erős indulat szintén; a mozgalmas, láttató, groteszk kép mindinkább megerősíti az olvasó ellenszenvét. A külső is jelzi az egyén belső torzulását: s aki  ügyvédi cselszövésekkel nyeri meg a rangot jelentő, jövedelmező pereket, hogy mások kíméletlen félrelökésével törjön fel a társadalom magasabb köreibe, és ebben a könyöklő tusakodásban elvakul, és aztán csak rabnak tekint mindenkit, akik felett ő tetszése szerint ítélkezhet.

Az ügyvéd megszólalásaival is hitelesíti a fenti jellemzést.  Amikor a társalgás közben megemlítik, hogy Szentirmay hamarosan megjelenik, Maszlaczky megjátssza a bátor ember szerepét: „Én megmerem neki szemébe is mondani, hogy amidőn önérzetről beszélt, akkor elfeledett gondolkozni.” Hősködik akkor is, amikor kijelenti: ha választania kell a színházavatás és a tollfosztás között, akkor ő az utóbbi helyre menne el.

Ehhez hasonló, de kitűnően egyénített a főispán figurája:

Tarnaváry

A főispán úr rövid, zömök férfi volt, rendkívül kurta nyakkal és széles vállakkal, kövér, izmos ábrázatja szép barna volt, és ripacsos, mint a kordován, melyből hatalmasan villogott elő két tökéletes tatáridomú szem, tüzes, fekete, vad; kurta bajusza, minden kenőcs mellett, mind a két felől három-négy ágra válik, és sűrű sörtekemény haját semmi fodrász tudomány sem bírja rávenni, hogy előre ne álljon, mint egy sisakellenző. Midőn lép, magasra tartja fejét, s úgy teszi lábát a földre, mintha éreztetni akarná vele lépéseit; szava rendesen úgy hangzik, mint aki a sok mérgelődésben el van rekedve, éles és darabos; nemigen sokat törődik az emberekkel, mindenkivel nagyon kurtán szokott bánni, s nem válogatja a szót…”(23)

A portré első mondatában kevés az ige, de sok a jelző, ez teszi dinamikussá. A metaforák is megmozgatják az olvasó képzeletét. A tatáridomú szem történelmi eseményt (tatárjárást) villant fel az olvasó tudatában, és ennek jelentését három értelmező jelző egészíti ki. Az első: tüzes – a szövegösszefüggésben – indulatosságot asszociál, a második: a gyász színe, nyomasztó hangulatú, a harmadik: barbárt, civilizálatlant jelent. Mindhárom jelző szorongást, félelmet kelt az emberben, s a hangulatuk nyomasztó. 

A bajusz-metafora – a számokkal együtt – képszerű, kedélyes. Az alliteráló sűrű sörtekemény – előkészíti a főispán merev, hajthatatlan és hajlíthatatlan gondolkodását. Aztán két frappáns, intellektuális hasonlat erősíti meg a képi-hangulati megjelenítést.

 A kordován jelentése mára már elhomályosult, de a kikészített barna és a rücskös jelző jelentése világossá teszi a hasonlatot.

A második mondat új színfolttal teszi változatosabbá a portrét, mert eleve az alany mozgásáról szól. Ám a külső szerep és megjelenés után a belső történés, a beszédmód következik, melyet az író két értelmező jelzővel told meg. A durva, darabos szóhasználat jelzi a szereplő jellemének alapvető tulajdonságát, én-központú gondolkodását. Jókai közvetlenül is megfogalmazza a közéleti férfiú kurta észjárását: „nemigen sokat törődik az emberekkel, mindenkivel nagyon kurtán szokott bánni.” Önzésére jellemző: nem érdekli mások véleménye, nyíltan hangoztatja: ha firkálmányait valaki nem érti, tanuljon meg olvasni.

Felrúgja a szokások íratlan törvényeit, öltözködésével, ha neki kényelmesebb, nem tiszteli meg az ünneplő közönséget, de beosztottjától, a jurátustól megköveteli a kényelmetlen ruha viseletét. Sőt, a fiatalember mozgásterét is korlátozni akarja.

A főispán a társaságban is modortalanul viselkedik: senki köszönését nem fogadja. Első megszólalása: „Disznó meleg van.” És a folytatás: kiteljesedik az, amit a portréban írt róla Jókai: darabos szavaival igazolja hajthatatlanságát: „Én életemben még nem voltam, nem is leszek komédiában soha, – soha! – És mintha „nem tartaná kétszeri állítását elégnek, harmadszor is elkiáltá: – Soha!”

Az író – a romantikus cselekménybonyolításnak megfelelően – a végletekig élezi ezt a feszültséget, hogy utána – váratlan fordulattal – épp az ellenkező végletbe csapjon át. Tarnaváry – miután megtudta, hogy a Nemzeti Színház avatásán a nádor is megjelenik – nyomban megváltoztatja döntését: ő sem maradhat itt. Az ügyvéd úr sem. Döntésük korábbi én-ükkel ellentétes, és egymáshoz viszonyítva azonos. 

Az olvasóban okkal merül fel a kérdés: Melyik az igazi énjük? 

Egyik sem, és mind a kettő. A főispán otthon alattvaló: papucsférj, a társaságban viszont hatalmas úr, aki mindenkitől térd- és főhajtást vár, s az urak tisztelik, meghajolnak akarata előtt; az ügyvéd viszont hősködik – Szentirmay távollétében, de a gróf jelenlétekor néma marad. A magyarázat egyszerű: olyan rendszerben nevelkedett, amelyben a tekintély a legalapvető érték, ebben él, ehhez kell alkalmazkodnia.

Az alkalmazkodás az idősebb generációnak természetes, a fiatalabb nemzedék számára azonban bonyolultabb: 

 Emánuel és Zoltán

Mindketten nemes fiatalok, és mindketten példaképet választanak, „s mint a lágy viasz,” úgy idomulnak választott ideáljukba. A választás leginkább a szülőkre esik. 

Emánuel azonban szembefordul szülei akaratával, nem akar gavallér lenni: „képzett dandy”.  Fiatal kora ellenére pezsgőzik, azzal dicsekszik, hogy szép varrólányokat hódított meg. Ő „egy csomó szeleburdit választott ideáljának, s amit azoktól ellesett, azon alaktalanságokban rendkívül tetszik magának”. Ideáljai közül kiemelkedik Berzy báró, aki lenézi a falusi néptáncot, ugyanakkor majmolja a francia táncosok erotikus mozdulatait. Az ifjú ellesi, utánozza ideálja minden mozdulatát, mert azt hiszi, hogy ezzel magára vonja a társaság valamennyi tagjának figyelmét; önhitten beszél a nőkről. Azt mondja Zoltánnak: „Nem ér semmit leányok körül szemérmesnek lenni. A leány mind egyforma, csakhogy rátartja magát. Majd csak vigyázz én reám, meglátod, hogy egy óra alatt a két leánynak elcsavarom a fejét.”(30)

Nagyképű kijelentés! 

Zoltánnak nem tetszik az önhitt beszéd, de nem vállalja a nyílt vitát. Megőrzi titkait. Így Jókai közvetett módon a lélek kimondhatatlan rezdüléseit írja le, hiszen a főhősnek „egészen más fogalmai voltak” a nőkről: 

„ő is gondolkodott és ábrándozott azon szép gyermekről, ki vele együtt nőtt fel, kit ő tanított járni, ő tanított beszélni, kinek számára megtartogatá még kisgyermek korában legízletesebb csemegéit, legkedvesebb játékszereit, kinek kedvéért lemondott kedvenc mulatságairól, kinek szeszélyeit megtanulta tűrni, s kit ha karjára fűzve vezethetett Pest utcáin, olyan édes valamit érzett a szívében; de a gondolatnak előtte szentségei voltak. Tudta, hogy az messze van még, a boldogság: odáig sokat kell fáradni, tanulni, küzdeni; azt meg kell előbb érdemelni és azt meg kell becsülni, s azért olyanformán érezte magát Emánuel hetyke kérkedéseinél, mintha valaki ablaküveget karcolna körmeivel.” (30)

A gyermekkori bensőséges emlékképek felsorolása, a főmondatnak alárendelt azonos értékű mellékmondatok ismétlése, költői szépsége a mindennapi beszéd fölé emeli a hosszú, de nem bonyolult, sokszínű visszaemlékezést. A gondolatritmus mélyen bevési az olvasó emlékezetébe az önzetlen szeretetet; s a felsorolás vége előtt fölsejlik a távoli jövő: a boldog szerelem és a házasság szentsége. A jövő ígérete azonban nem idilli: a főnévi igenevek gyakorisága értelmes, de küzdelmes életet sejtetnek.

A remekül megszerkesztett, többszörösen összetett mondat után az író visszautal Emánuel hetyke kérkedéseire, és egy disszonáns hangulatú hasonlattal zárja a bekezdést. Úgy hatott Zoltánra, „mintha valaki ablaküveget kaparna.” Ily módon az élet felszínét fodrozó, kellemetlen benyomást keltő mondattani keret és az érzelmileg színezett sorok ellentéte megerősíti a nemes gondolatokat, ezzel maradandóbb élményt nyújt az olvasó számára. 

Emánuel nem tiszteli az idősebb hölgyeket sem. Nagymamája süket, modortalanul beszél vele, a társaság előtt is. Zoltán, annak ellenére, hogy rokoni szálak nem fűzik a hajlott korú asszonyhoz, udvariasan társalog vele. 

Zoltánnak tehát csak életkora azonos Emánuelével, felfogásuk, életszemléletük merőben más: nem vette át Emánuel hamis általánosítását, önhitt gondolatait, hetyke kérkedését.

Zoltán kivételes alak, korán árvaságra jutott, és Szentirmayt választja ideáljának. Egy hosszú mondatban megrajzolt portréja bensőséges és vonzó: 

Egész alakja meglep szépsége által, idomaiban erő, idegesség látszik, minden mozdulata ügyes, bátor és illedelmes, arca leggyönyörűbb vegyülete a napsütötte, barna férfiszínnek s a gyermeki rózsapírnak, arcvonásaiban nemesség, okosság tükrözi magát, ajkainak metszése finom, csaknem nőies, de szemeinek nagy, lángoló csillagai hirdetik a férfilelket.

 Az utolsó sor metaforája (szemeinek „lángoló csillagai”) egekbe emelik idealizált alakját. Szépségét a társaság véleménye is megerősíti. Az utánzás rá is jellemző: követi Szentirmay mozdulatait, még a fejhordozását is. Az ő utánzása azonban egészen más, mint Emánuelé: gyámapja ugyanis „az egész ország ideálja.” Az ok – röviden fogalmazva –: a gróf nemzetben gondolkozik. Tágabb értelemben: a világot járt ember a polgárosult országokban szerzett tapasztalatait itthon is gyümölcsöztette. Szembefordult családja hagyományaival, nem újította fel a lepusztult kastélyt, amely kiüresedve állt a jobbágyviskóktól távol. Inkább újat épít: a faluban, a templom és a paplak közelében. Iskolát építtet, s azért vállalja működtetésének költségeit, hogy a szegény szülők gyermekei is tanulhassanak. De a gróf úr még ezzel sem elégedett meg: csatornákat ásatott, hogy a lápos területről elvezessék a vizet, utat építtetett, simát, hogy az út mindkét oldalán ne a viskók, hanem házak sorakozhassanak. A házak közelében téglagyár működik. Távolabb gyárkémények emelkednek a magasba.

Az elképzelt faluban, Szentirmán – a jelenben – készül a jövő: városiasodik a falu, polgárosodik a lakosság. Itt nem henyél senki, mindenki dolgozik: vagy a gyárakban, vagy az öntözött, dúsan termő földeken. Itt mindenki elégedett, itt mindenki boldogan él.   

Szentirmay tehát közéleti tevékenységében – nem csak a fővárosban –, hanem vidéken is az ország polgári átalakulásán munkálkodott. Nem véletlen, hogy a reformokat követelő ellenzék egyik vezérévé választották. Épp ezért és épp ebben a minőségében hívta meg Kőcserepy a grófot az édenkerti úri mulatságba, mondván: ha az ország egyik reformokat követelő tekintélyes vezetője elfogadja a meghívást, eléri rejtett célját: kudarccal végződhet a színházavatás! A meghívott vendég azonban ikonikus ember, akit a nádor fogadására kértek fel, ő a legilletékesebb a legfőbb méltóság kalauzolására. Amikor ezt a gróf megsúgja a főispánnak – olyan halkan, hogy Kőcserepy is hallja –, a rosszakarat önmaga ellentétébe csap át: Tarnaváry kijelenti, hangosan, hogy neki ott a helye, ahol a nádor megjelenik. Ezért azonnal indulni akar. Ha a főispán megy, akkor – egy kivételtől eltekintve – mindenki követi.   

Egyedül Emánuel maradt Kőcserepy mellett. Mindketten kudarcot vallottak: Emánuel egyik lánynak sem csavarta el a fejét, az „úri mulatság” pedig félbeszakadt. 

Jókai finom gúnnyal, ironikusan ábrázolja a két magára maradt ember szomorúságát. 

A regény cselekménye tehát újabb párhuzamot rejt magában, bár Szentirmay és a svábhegyi palota között nagy a távolság, az olvasó tudatában azonban önkéntelenül egymás mellé kerül. Kőcserepy kérkedik gazdagságával, Szentirmay természetátalakító tevékenysége szerves része a polgári átalakulásnak. Közügy. A Nemzeti Színház is az, amelyet szívvel-lélekkel és anyagiakkal is támogat, Kőcserepy viszont – alattomos módon – a nemzeti ünnep rontására szervezkedik.

A romantikus író a kiélezett helyzetet váratlan fordulattal oldja fel. Tarnaváry pálfordulása meglepő, hiszen többszörös tagadással erősítette meg, hogy nem megy el az avató ünnepsége, váratlanság azonban csak látszat, lényegét tekintve szükségszerű, hiszen ahol a rendszer legfőbb ismérve a tekintély, a pillanat dönt, a hivatalnokok, az alattvalók létfontosságú tulajdonsága a kritikátlan alkalmazkodás. A szórakozó, kívülről vezérelt urak, mint a bábfigurák követik a vezért. Szentirmay, a belülről vezérelt hazafi, családjával együtt szintén elmegy a Nemzeti Színház avató ünnepségére. El, mert gyönyörködi akar Vörösmarty drámájában, az Árpád ébredésében. 

A jellemek próbatétele 

A párhuzam és ellentét folytatódik, és kiszélesedik, új színekkel gazdagodik a pesti árvíz idején. A jeges ár roppant veszélyes: a jégtáblák, ha egymásra torlódhatnak, elzárhatják a víz útját. És a jeges Duna akkor valóban elöntötte az utcákat és tereket. A cselekménynek ez a csomópontja próbára teszi az alakokat: tetteket követel, és a tettek önmagukért beszélnek. 

Kárpáthy Zoltán – életét kockáztatva – részt vesz az egyik jégtorlasz robbantásában. Ez- után lóháton indul – az áradattal szemben – menteni egy rémült, beteg lányt. Ez azonban közvetlen kudarccal végződik, mi több: ő maga is bajba jut. 

Viszont, akik csónakban ülve vesznek részt a mentési munkában hatékonyan és hasznosan végzik a mentési munkát. Az egyik csoport valóban hasznosan tevékenykedik: pénzért dolgoznak; aki fizet, megmenekül, akinek nincs pénze, magára vessen. A tragikus helyzetben vidáman társalognak az evezősök:

„…egy magas ház erkélyéről erős, parancsoló hang kiáltott le hozzájuk.

– Révészek! Száz pengőt kap, aki engem innen Budára átszállít.

– Nem érnek rá! – sietett Maszlaczky úr felelni.

Hanem a révészek megálltak e szóra.

– Csitt csak – szólt a kormányos. – Hány száz forintot mondott az úr?

– Kettőt! – kiálta az onnan felülről.

– Én négyet értettem.

– Adok hármat.

– Ne alkudjatok, semmirekellők, ordítá Maszlanczky egészen felbőszülve azon szemtelenségen, hogy mástól is fogadnak el rendelkezést. – A dereglye az enyim, kizárólag az enyim. Én fizettem meg az árát.

– No látja az úr – szólt a kormányos az erkélyen alkudozóhoz –, ez az úr nem engedi, hogy felvegyük. Hiába: ő parancsol.

– Megadom a négyszázat. 

– Már az más; tessék leszállni, ide a vállamra lépjen.

– Én parancsolok, gazemberek! – rikácsolta éles hangon Maszlaczky. – Én parancsolok! 

– Ebnek parancsol az úr! – riadt rá a kormányos. – Szolgái vagyunk mi az úrnak? Azt tesszük, amit akarunk.     

– Én megfizettem a dereglye árát. (173)

A párbeszéd mozgalmasságát fokozza, hogy az alkudozás átcsap zsarolásba, és az ellentét a zsarolók között is kiéleződik. Az ügyvéd hiába emlegeti a jogait, krízishelyzetben más törvények érvényesülnek; az erő a kormányos oldalán van, övé a döntés joga.  Végül az ügyvéd stílust vált: könyörgésre kényszerül, de az evezősök hajthatatlanok. 

Maszlaczky neve már ismerős: ott volt Kőcserepy kertjében, és vehemensen érvelt Szentirmay ellen. És eltökélt szándéka volt, hogy nem megy el a színház megnyitójára. Elment.

 S amint a fenti idézet bizonyítja: hű maradt önmagához; hitvány alak, épp olyan gazember, mint az evezősök. Valami helyzeti különbség azonban mégis van: az Édenkertben csak szavakkal csatázott, itt tettekkel is bizonyította hitványságát.

Más, új csónak jelenik meg a Váci utcán. Ők nem kérnek pénzt; harsányan kacagnak, röhögnek, nem hallják, nem akarják meghallani a vészkiáltásokat, nem látják, nem akarják látni a feléjük nyújtott kezeket. Köztük van Emánuel is. A „jeges gavallérok”… kedélyesen hajókáznak alá és fel, gyönyörködve a nagyszerű (?) látványban. A rejtett gúny cinizmussal egészül ki Berzy báró „talpraesett” mondataiban. A veszélybe került emberek „szívszaggató hangon könyörögnek”: segítségért kiáltanak. A báró azonban kacagtató élcekkel válaszol:

           Egy tisztességes asszonyság kiált le hozzájuk valami erkélyről.

            – Sajnáljuk, madám, – szólt a báró kalapot emelve –, nem vagyunk látogatáshoz öltözve.

           Milyen jeles élc!

           Másutt szegény rongyos ember kapaszkodik a lámpavason.

            – Ne búsulj, fickó! – vigasztalja báró Berzy –, akit az istenek függni rendeltek, nem hal a vízbe. 

  Gyönyörű tréfa.

  Összerepedezett házak előtt megállnak, becsengetnek az ajtón, s Tivadar bekiált: 

   – Nincs a házban kiadó szállás?

  Pompás egy ötlet. (213-214) 

Az arcátlan, cinikus hangot meghallja egy másik mentő csapat vezetője, és a fiatal herceg felháborodik, a felháborodás pedig cselekvő erővé válik: rövid idő múlva – a heves tiltakozás ellenére –, az új csapat kilépteti az arany ifjakat, hogy a jegesvíz végre észre térítse élcelődő kedvüket. A herceg a ladikot lefoglalja, s így eredményesebben folytathatják a mentést.

Utaltam már rá, hogy Kárpáthy Zoltán is veszélyes helyzetbe került: egy templom bejáratának magas lépcsője jelentett számára menedéket. Ott talált egy didergő koldusasszonyt, aki reszketve, fázva várta a szabadítókat. Zoltán megsajnálta, s zekéjével betakarta az asszonyt. A hideg azonban őt sem kímélte: mégsem vette le meleg zekéjét a fázós koldusról. Biztatással melegítette magát, a boldog idők emlékképeinek a felidézésével:

Eszébe kezdett jutni az édes otthon, a csendes, boldog szentirmai esték, a vidám kacagás órái a nyájas, derült ismerősök között; s az édes hallgatás percei a jávorfák alatt, a kedves kicsike mosolygó arc, gyöngéd kezecskéje az övében. És itt körül a jeges halálos ár, torladozó fekete-fehér zajával, halálnyögés a közelben, halálordítás a távolban, halál a lába alatt, halál a feje fölött. Úgy szédült, úgy bágyadt, olyan nagy vágya támadt leomlani.

Ide a hideg hullámba, s elvégezni hiú örömöket, kínzó bánatot – egyszerre.

De nem! Nem. A gyáva csügged el, a törpe omlik le az élet terhe alatt. Nem ilyen vég, nem ilyen sors van a bátrak számára megírva; lelke büszkesége, önérzete súgja, hogy egy dicső tett, gazdag jövő vár rá, s a tűrés, szenvedés csak előkészület ahhoz.” (184).

         A két bekezdés mondatszövése, mozgalmas szerkezete, a jelzők, a szavak hangulata a romantikus stílus gyöngyszeme. Az előző bekezdésben (a zeke levetése, az asszony betakarása) külső cselekvést fejez ki. Csak utána következhet a belső, lelki vívódás. Zoltán elkeseredését, hangulatváltását tartalmazza e két bekezdés. A fokozódó árvízveszélyt ellensúlyozzák a boldog békeidők, az édes otthon, a vidám kacagás emlékképei. A múlt idilli hangulatát azonban felváltja a jelen: a halállal fenyegető borzalom. Négyszer ismétlődik az alapszó, kétszer – hangutánzással kiegészülve – szóösszetételben (halálhörgés, halálsikoly); a helyhatározók kiegészítik és fokozzák a fenyegető veszélyt. A két mondat ellentétes hangulatát a magas és mély magánhangzók is érzékeltetik. Az első mondatban jóval több a magas hangrendű, mint a mély, a másodikban fordított az arány: a mély hangok is aláfestik a vég közeledtét. Az ellentétet a jelzők száma is megerősíti: az első mondatban tíznél több jelző árnyalja a boldogságot, az idilli hangulatot, a mondatszerkezet mégis ellenállhatatlan erővel sodorja Zoltán képzeletét a megadás, az összeomlás felé. Így az eddig felsorolt külső ellentét belsővé transzformálódik – ezáltal felerősödik benne a halálvágy.

Az új bekezdésben azonban éles fordulat következik be: elutasítja a lemondás gondolatát. A mondatkezdő ”De” kötőszó jelzi a romantikus síkváltást, és ezt erősíti meg a felkiáltás és a kettős tagadás. A hiányos mondat lényegét először szavakkal erősíti meg („a gyáva csügged el, a törpe omlik le”). A jelen időt felváltja a biztató, tettekben gazdag jövő. Az utolsó mondat ismét váratlan fordulatot tartalmaz: e gondolat ismeretében átértékeljük az utolsó tagmondat jelentését: a megpróbáltatás, a tűrés, a szenvedés csak előkészület a dicső jövőhöz.  

          Nemcsak a váratlan fordulatok bilincselik le az olvasó figyelmét, Jókai az állóképet is képes varázslatosan megrajzolni. Zoltán bizakodva tekint a jövőbe és így látja a távolban „az úszó talp”, a tutaj közeledését is.            

   A fáklyák közepett, a kormányrúdnál állt egy izmos, herkulesi alak föveg nélkül, egy könnyű kabát vetve vállaira. Daliás, barna arcára ki ne emlékeznék? e villogó, vakmerő szemekre, mik tudnak a napba nézni, és meg nem hunyorodni, a szénfekete bajusz magasra kondorulva fedezi a büszke, szépmetszésű ajkakat, miknek minden szava annyi szívet, lelket szokott meggyújtani, míg a dacos áll, határozott gödrével, fényes fekete szakállal van koszorúzva. Ki ne ismerte volna őt, ki ne tudná, ki volt? ki ne emlékeznék reá? Pest város három legszomorúbb éjszakáján ezren és ezren hallották e nevet, mint szabadulásuk jelszavát hangzani, és utána mondák áldva, magasztalva, istenhez imádkozva. 

E férfi – Wesselényi Miklós. (186).

A varázslat legegyszerűbb eszköze az elhallgatás. (Másutt is él ezzel az eszközzel Jókai). Az író nem nevezi meg az alanyt, és a hosszú, bonyolult mondatok feszültséget keltenek. A feloldás: egy rövid mondat, amelyben a nagykötőjel a gondolat kivárását, a kiemelést erősíti. Az első mondatban több mint tíz minőségjelző teszi érzékletessé az arcképet. Ezek között kiemelkedő szerepe van a herkulesinek, mert felidézi a római (görög) mitológiai alakot, aki a természetfeletti erőt, a bátorságot és a kitartást testesítette meg. A határozók nagyszerűen egészítik ki a festői jelzőket: a szénfekete bajusz magasra kunkorodva felidézi a szépmetszésű ajkakat… vagy : a dacos áll, határozott gödreivel, mely fényes fekete szakállal van koszorúzva. E mondat utolsó szava önmagában is szókép (metafora), mint ahogy a szíveket, lelkeket meggyújtó szókapcsolat is az. A láttató képek mellett a kérdő mondatok és a mondatpárhuzamok is fokozzák az érzelmi telítettséget. Az író a mondatokon belül kérdőjelekkel, kérdő névmásokkal is tagolja a gondolatokat, és az írásjelekkel, rövidre zárt mondatrészekkel is növeli a feszültséget.

Illyés Gyula szerint „nem stílus az, amelyben nincs mozgás, mégpedig nekünk tetsző mozgás.” Ennek érzékeltetésére legalkalmasabb szófaj: az ige. Jókai azonban (a Wesselényi-portréban) nem az igék, hanem a szokatlan szerkezetű mondatok és a minőségjelzők gyakoriságával teszi mozgalmassá a stílust, és ezáltal nemcsak dinamikus, hanem színesebb is a kép.     

         Az önálló, statikus portrét dialógus követi: újabb fordulatokkal. Zoltán a tutajt irányítóban felismeri Wesselényi Miklóst, a család régi barátját. Örülnie kellene a váratlan találkozásnak, de nem hajlandó a mentők közé lépni, amíg biztosítékot nem kap arra, hogy közösen megmentik a beteg leányt, Kőcserepy Vilmát. Wesselényi válaszát a józanész sugallja: „Ezért kár volt magadat áthűtened, fiam. Kőcserepy úr háza erősen épült, nem omolhat össze, aztán neki vannak jó barátai elegen, akik sietni fognak segítségükkel kedveskedni.” Zoltán megígérte, hogy megmenti a lányt: ragaszkodik ígéretéhez. Itt azonban a mentés többet jelent önmagánál: „Báró úr, ez nem azon éjszaka, melyen az ember ellenségét megkülönböztetheti barátjától, ha azt veszélyben látja”. Wesselényi érvelése hétköznapi, Zoltáné: felülemelkedik a mindennapi gondolkodáson: az ideák motiválják elhatározását, és az adott helyzetben az általános emberi, a humanizmus szellemében akar cselekedni. Végül az árvíz hősétől megkapja az ígéretet: karjaiba fogva kimenti a beteg lányt.            

*

„A stílus maga az ember”

A szállóigévé vált Buffon-mondat a Jókai-regényre is vonatkoztatható. A dialógus, ha jó, ha pergő, élénkíti a stílust. Ezt már a korábbi szemelvények elemzése is bizonyítja. Most olyan párbeszédet idézek, amely különbözik az eddigiektől. Az orvos és az jól ismert ügyvéd szellemi párviadalát: 

– Ha én itthagyom az urat a kúra közepén – lihegett a doktor –, akkor mehet ön aztán meggyógyulni a paradicsomba.

– Ha pedig én otthagyom a pert a levata előtt, akkor mehet ön koldulni az óperenciákra…

– Majd én az úr rongyos exceptivái* miatt kockáztatok egy ilyen remek kúrát.

– De majd én kockáztatok az úr bűzös decoctumai** miatt egy tizenkét éves pert.

– Amelyik még másik tizenkét évig el fog tartani, ugye?

– Amelyiknek végét fogja érni a kliensem hat hét alatt, ha addig az úr értetlensége meg nem öli.

– Uram, ezt énnékem ne mondja, én diplomás orvos vagyok, ön pedig egy szimpex*** pörvesztő.

– Az úr egy sarlatán, az úr egy pénzcsaló, az úr nem is doktor, hanem csak borbély! 

– Az úr pedig tyúkprókátor!…

– Mit, mi vagyok én? – kérdé Maszlaczky, mintha nem jól hallott volna, s odalépett a nálánál háromszor nagyobb tömegű ellenség hasához.

– Tyúkprókátor!

– Az úr pedig egy méregkeverő! (248).

   (*kifogás ** főzet *** egyszerű)         

            Az első két mondatpárhuzamban – feltételesen – egymásnak feszülnek a gondolatok. A másodikban kiéleződik a feszültség. A harmadik kérdéssel kezdődik, és a válasz a védekező mondatra: egy háromtagú erőteljes és sértő gondolatritmus. Aztán a hosszabb mondatokra rövid szófordulat, indulatos replika következik: mindkét fél részéről. Ezek felgyorsítják a párbeszédet és kiélezik az ellentétet.

          Az utolsó kérdésig alaktalannak ábrázolja Jókai a pengeváltást, az egyszavas mondat előtt azonban feltűnik eltorzított, aránytalan alakjuk: Maszlaczky „odalépett a nálánál háromszor nagyobb tömegű ellenség hasához”. Az elvont, idegen szavakkal tarkított érvek, szóképek a konkrét sík felé tolódnak el: a nagy hústömegű alak groteszkké minősül át az olvasó tudatában. Az eltorzult alakokban eltorzult a lélek, a két komikus figura együtt – visszataszító és nevetséges. 

      Sokkal összetettebb Maszlaczky és Kőcserepy dialógusa. Mindenekelőtt azért, mert szerelemről, leánykérésről van szó, de leány és anya nélkül. A témát bonyolítja az a tény, hogy Kőcserepy Vilma egészen fiatal, a kérő éveinek száma azonban meghaladja a harmincat. A bonyodalom áttekintése – az olvasó számára – nehéz, mert mindkét szereplő ismerős, és múltbeli viselkedésüket szembesítenie kell a jelenben elhangzott kijelentésekkel.

       A leánykérés után Kőcserepy reagálása meglepő: „Szívemből szólt ön.” És a folytatás: az apa szerepet játszik: a jó szülő szerepében tetszeleg.

              – Sokszor gondolkoztam felőle… minő sors fog várni egyetlen leányomra? lesz-e, aki őt tudja szeretni, ahogy megérdemli?… Őszintén meg kell vallanom, hogy e gondjaim közepett sokszor feltűnt előttem egy derék férfiú képe, s elgondolám, hogy él az én ismerőseim között egy komoly, érett eszű és szívű, szilárd jellemű férfi, kiben tökéletesen meg tudnék nyugodni, kinek bátor, erélyes tulajdonai mellett boldognak láthatnám Vilmámat… és ez a férfi az én kedves Maszlaczkym…

Ez a dicshimnusz bóknak is felfogható, s mivel férfi mondja férfinak, eleve komikus.       Dicséretben nem marad el a kérő sem:

   „…nincs magasabb célja törekvéseimnek, s nem ismerek oly fényes összeköttetést, melynek elsőbbséget adnék efelett, s bárminő előmenetelt tartson is fenn számomra a sors,  mindenkor büszke lennék azon lépésemre, mely által egy Kőcserepy kisasszony kezét megnyerhetném, egy oly család tagjáét, melynek hölgyei példaképei az erénynek és házias szendeségnek.” (91)

A magasztalások halmazából kibukkan egy mondat: A Kárpáthy-uradalom megszerzése. A hétpróbás ügyvéd ugyanis pert indított Kárpáthy Zoltán ellen, ha a pert megnyeri, a vagyont átjátssza Kőcserepy Vilma kezére, és ha elnyeri Vilma kezét, övé lesz a hatalmas birtok. 

       A dicsérő szavak eltakarják az igazi érdekeket. Átmenetileg, de az igazság előbb-utóbb napvilágra kerül…

       A két férfi egyezkedése parókás csókkal zárul, de az érzelmes aktust úgy végzi el a kopaszodó kérő, hogy „álhaját félre ne tolja az érzékeny nyilatkozat által.”

       Látszat s lényeg felesel itt egymással, a fényes felszín, az érzelgés eltakarja a lényeget, jelesül azt, hogy mindketten eszköznek, a vagyonszerzés eszközének tekintik a fiatal lányt, és egyikük sem gondol a következményekre…

       Kőcserepy  az ügyvéd csűrcsavaros eszének segítségével meggazdagodik; bár ezt a sikert Zoltán is elősegítette, hiszen lobbanó dühében tűzbe dobta a per iratait.        

       A Kárpáthy-kastély elfoglalása után Vilma és a vak lány dialógusa szép példája Jókai kifejező erejű prózájának. A párbeszédből kiderül, hogy Vilma halálosan beleszeretett megmentőjébe. A szerelem azonban egyoldalú és anonim. A beteg lány szobájában a titok sűrű csendjét feltörik a merényletre készülők szavai, elhangzik Zoltán neve… a töredék szavak összefonódnak: azt képzeli, hogy szerelmét meg akarják ölni.

        Vilma szereti a szüleit és imádja Zoltánt. Ez a kettősség kimondhatatlan szenvedést idéz elő a beteg lányban. Ezt azonban csak a vak lánynak mondja el:   

 „Azok az emberek, akik őt koldussá tették, az én szülőim, és ez a jószág, ez a kastély, melybe ma oly nagy zajjal helyeztek bennünket, az ő igazságos birtoka, ez a kert, az ő kertje, és én szeretnék a föld alatt – a föld alatt lenni –, melyről őt elűzték!…

Minden virág, amit itt látok – folytatta a leány zokogva –, azt mondja nekem: ez is az övé volt, ezt is őtőle ragadták el; minden ételnél, minden pohárnál az jut eszembe, hogy ő most talán éhezik, szomjazik, s mikor én pihenek csöndes ágyamban, talán őneki nincs hová fejét lehajtani, akit elkergettek az én szülőim ősi örökéből, azért, hogy engemet tegyenek gazdaggá. Ó, ez a gondolat megöl engem.” (325)

        Amíg Vilma gyerek volt, harmonikusan élt a szülői házban. Az árvíz sokkolta, a betegség és Zoltán áldozatkész mentése megbontotta az érzelmek összhangját. A háttérben folyó ármányos per pedig kiélezte a belső feszültséget, gyötrelmessé téve Vilma életét. 

        Az idézett szöveg első bekezdésében a kulcsszó az igazság, amelyet durván megsértett a birtoklási vágy. Jókai felsorolással, mondatpárhuzamokkal érzékelteti a jogsértést. A második bekezdésben a létfeltételek felsorolása arról szól, hogy a teljes kiszolgáltatottság szélére sodorták az imádott kedvest. Mindezt Vilma boldogságáért tették: az ő tudta és belegyezése nélkül. A sebzett lélek őrlődését bensőségessé, líraivá teszik a szóismétlések, a szószerkezetek és a mondatpárhuzamok gyakorisága.

         De nem csak a párbeszédben, „hagymázos” lázálmában is gyötrik a rögeszmék: azt hiszi, megölték Zoltánt.

         Kőcserepy, látva egyetlen gyermekének vergődését, ő is szenved, magába mélyed: legyőzve „öntelt, elbízott hiúságát” megalázkodik, levelet ír Zoltánnak; kérve kéri, jöjjön el! Mert megjelenése – szenvedő lánya előtt – egyetlen bizonyíték lehet arra, hogy nem ölték meg. Az ideált megtestesítő romantikus hőst a jogtalanság nem keserítette el. Sőt! Birtokainak elvesztése igazi diadal számára, mert így megszabadulhat a gazdálkodás gondjától, bajától, ily módon a felszabadult idejét, képességeit a közügyekre fordíthatja. A bosszúállás tehát nem motiválja döntését: elfogadja a meghívást.

Visszaáll a rend, a harmónia

         Zoltán jelenlétében minden ellentét megoldódik: Kőcserepyben felébred az igazi apai szeretet, lánya kérésére lemond a jogtalanul elpörölt vagyonról; mindenki mindenkinek megbocsát. 

        (A bajkeverő, az ügyvéd kivétel, ő elmenekül.) 

         Vilma szerelme karjaiban hal meg – boldogan. 

        A fiatal lány halála – partikulárisan – tragikus. Jókai azzal enyhíti az értékvesztést, hogy Vilma boldogan hal meg. Az ellentét tehát elsimul, visszaáll a világ rendje; győzött az emberiesség, a szeretet. Ennek azonban ára van: Kőcserepy egyetlen lánya meghal, felesége beszámíthatatlan. Tévedése, tragikus alakja emlékeztet az Antigonéban zsarnokká vált Kreónra. Az ő vesztesége is pótolhatatlan.

         Zoltán vesztesége viszont csak átmeneti, és szubjektíve – amint fentebb már utaltam rá – még előnyére is válik –, pályájának íve felfelé mutat: erkölcsileg, emberileg emelkedik, gazdagodik. Közéleti tevékenységét azonban – mivel nem célom a regényelemzés – nem kísérhetjük figyelemmel.

         A kiválasztott szemelvények nyelvi, stilisztikai, esztétikai sajátosságait vizsgáltam, amelyek változatossá, színessé, árnyalatokban gazdaggá és olvasmányossá teszik a Kárpáthy Zoltán című regényt. 

         Ezeknek az értékeknek felismerése szellemi erőfeszítéseket igényel, és e fáradságos tevékenységhez sok időre van szükség. A gyorsuló időben azonban a felületes olvasó nem vesztegeti az időt: nem figyel a jelentés sokrétegűségére, a stílus szépségére; mások még a könyvet sem veszik a kezükbe: nézik a sorozatokat a tv-ben, kacagnak a szórakoztató műsorokon, megveszik a bulvárlapokat, gyönyörködnek az érzelmes történetekben.

         Joguk van hozzá. Választásuk szabadságát nem korlátozza senki. De a szabadság csak akkor értékes, ha felelősséggel párosul, ha az ember javát szolgálja. Régi igazság: nyelvében él a nemzet. Aki tehát a nyelvet ápolja, fejleszti, gazdagítja, a nemzet értékeit gyarapítja. És ez visszahat az egyénekre, ily módon: minél fejlettebb a nemzet, annál több lehetőséget biztosít tagjai számára: az iskolában, az egyetemeken, a kulturális életben, és a kiművelt emberek sokasága magasabb szintre emeli a nemzetet.  Nekünk tehát alapvető feladatuk az igényes olvasóvá nevelés: az iskolákban, az irodalmi és művészeti folyóiratokban, irodalmi társaságokban.

         Nem csak a magyar széppróza napján…                                              

2021. januárjában