Azon kevés ember egyike, akit tenyerén hordott a történelem

A francia gazdaságra súlyos terheket rótt a háború, annak költsége elérte az 50 milliárd frankot, ez a költség a bruttó hazai össztermék 18 százalékát tette ki. A konfliktus azonban nem roppantotta össze a francia költségvetést, mert az 1958. december 21-én megválasztott De Gaulle francia elnök által bevezetett reformok a Közös Piac segítségével lendületbe hozták a gazdaságot, ami egyre dinamikusabb növekedést produkált. Az 1958-as válság vezetett sokéves szünet után Charles de Gaulle visszatéréséhez a politikába, és az Ötödik Köztársaság megalapításához. A tábornok személye szorosan összefonódott a XX. század Franciaország történelmével, hibái ellenére de Gaulle máig az egyik legnépszerűbb egyéniség hazájában. 

„Le Général”, a tábornok 

Charles André Joseph Marie de Gaulle 1890. november 22-én született Lille-ben, egy római katolikus, tradicionalista, de haladó szellemű családba. Apja ősi francia arisztokrata családból származott normandiai és burgundiai ősökkel, anyja pedig elszegényedett vállalkozók leszármazottja volt Lille ipari régiójából. A De Gaulle név holland származásra utal, jelentése pedig fal vagy sánc. Már gyerekkorában érdeklődött az irodalom és a történelem iránt, Párizsban érettségizett, majd a katonai pályát választotta. 1908 és 1912 között a Saint-Cyr elit katonai akadémia hallgatója volt, tanulmányai befejezése után csatlakozott a hadsereg Arrasban állomásozó 33. gyalogosezredéhez. Az I. világháborúban Pétain marsall alatt szolgált, 1916-ban Verdunnél német fogságba esett. A két világháború között több tanulmányt írt, felhívva a figyelmet a gépesített alakulatok jelentőségére. De Gaulle 1939–40-ben hadosztályparancsnokként teljesített szolgálatot. A II. világháború kezdetén, 1940 májusában sikertelenül próbálta megállítani Heinz Wilhelm Guderian német tábornok páncélosait. Guderian páncélos egységeivel központi szerepet játszott a kezdeti német sikereket jellemző villámháborúban, taktikáját a páncélos egységek gyors mozgására alapozta (ezzel igazolta De Gaulle véleményét), így Franciaország mindössze hathetes ellenállás után kapitulált Hitler hadserege előtt. Az invázió során több mint 85 ezer francia katona halt meg, 12 ezer eltűnt, 120 ezren megsebesültek, és közel másfél millióan estek német hadifogságba.

A világháború idején 

A világégés kitörésekor De Gaulle még csak ezredes volt, de hadi sikerei végett 1940 júniusától már hadügyminiszter-helyettessé nevezték ki. Feladata a Nagy-Britanniával való kapcsolattartás volt. De Gaulle ellenezte a fegyverletételt, szorgalmazta, hogy a kormány tegye át székhelyét Észak-Afrikába, és Franciaország afrikai gyarmataira támaszkodva folytassák a harcot a németek ellen. Megrögzött náciellenes volt, így minden együttműködést elutasított a németekkel, majd megkezdte a Szabad Francia Erők szervezését olyan katonákból és tisztekből, akik Franciaországon kívül állomásoztak, vagy elhagyták az országot. Híres rádióbeszédében arra buzdította a franciákat, hogy folytassák a harcot a megszállókkal, illetve fokozzák a nácikkal tűzszünetet kötő Vichy-kormánnyal szembeni ellenállást. Ezért a katonai bíróság 1940. augusztus 3-án a Vichy-rezsim elleni árulásért és szökésért halálra ítélte. Brit támogatással De Gaulle Angliába ment, onnan szervezte a Szabad Francia Erőket. A szövetségesek egyre nagyobb támogatást nyújtottak De Gaulle erőfeszítéseihez. A Nagy-Britanniával és USA-val való kapcsolataiban azonban a tábornok mindig igyekezett megőrizni a francia fél teljes önállóságát, s tartott tőle, hogy a britek szemet vetettek Franciaország gyarmataira. A szövetségesek 1942. novemberi észak-afrikai inváziója után De Gaulle 1943 májusában áthelyezte főhadiszállását Al­gírba, tevékenysége így már egyre jobban elnyerte a szövetségesek tetszését. Párizs felszabadítása előtt néhány nappal Algériából Franciaországba repült, és még a frontvonal közeléből, szövetséges tábornokok társaságában lépett a főváros területére. Párizsba való visszatérte után felvette hivatalát a hadügyminisztériumban, hangsúlyozva ezzel a Harmadik Köztársaság jogfolytonosságát és a Vichy-rendszer megszűnését, ezzel De Gaulle az 1944 szeptemberében felálló átmeneti kormány elnöke lett. A franciák ezután aktívan bekapcsolódtak a németek elleni harcba, nagy területeket foglaltak el az ország megszállása során, ami lehetővé tette, hogy egyenrangú résztvevő legyen a német kapitulációnál. 

A kétpólusú világ 

De Gaulle így az ideiglenes francia kormány elnöke és a fegyveres erők főparancsnoka lett, de ennek ellenére nem hívták meg a nagy szövetséges konferenciákra, amit ő annak tulajdonított, hogy fegyvertársai nem tekintik őt egyenrangú partnernek. Igaz, Jaltában angol és amerikai ráhatás miatt, és az orosz ellenkezés dacára még egy francia megszállási övezetet is kijelöltek a megszállt Németországban, de mindezek nem oszlatták el teljes mértékben De Gaulle kételyeit. Ennek hátterében az állt, hogy Churchill tartott a szovjetek túlzott megerősödésétől, ugyanakkor kérdéses volt, mennyire tudja a francia diplomácia a britekkel együtt megőrizni az európai erőegyensúlyt. A II. világháború a nagyhatalmak helyzetét és erőviszonyait alaposan megváltoztatta, mivel sem Nagy-Britannia, sem Franciaország nem tudta már a háború előtti pozícióját visszaállítani. Franciaország 1940-ben katonai vereséget szenvedett, az ország 1944-ben csak a brit és az amerikai erőknek köszönhetően szabadult fel a német megszállás alól. Már a világháborús erőfeszítések is megmutatták, hogy a két szuperhatalom, az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió fogja a háború utáni világpolitikát meghatározni, ami a kétpólusú világ kialakulásához vezetett. De Gaulle minderre gyorsan ráeszmélt, s látva a francia politikai pártok torzsalkodását, 1946. január 20-án lemondott. Helytelenítette a tervezett alkotmányt is, amely megítélése szerint túl sok hatalmat engedett a parlamentnek, és ezen keresztül az ügyeskedő pártoknak. Visszavonult, de élénken figyelte a politikai eseményeket, majd miután Franciaország az ötvenes évek végén komoly válságba került, ismét visszatért a hatalomba, ő lett az Ötödik Köztársaság megalapítója, és az első közvetlenül megválasztott elnöke. Államfői ciklusa alatt függetlenedett Algéria és több francia gyarmat, de erre az időszakra estek az országszerte kialakuló diáklázadások és a sztrájkok is. Külpolitikai szlogenje „az Atlanti-óceántól az Urálig terjedő Európa” volt, ezért szorgalmazta a francia–német szövetséget. Egy önálló Európában hitt, amely harmadik pólust képezhet az Egyesült Államok és a Szovjetunió között. Ezért vétózta meg 1963-ban a britek csatlakozását az Európai Gazdasági Közösséghez, mivel úgy vélte, hogy az Egyesült Királyságból hiányzik a szükséges politikai akarat, hogy egy erős Európa része legyen. 1965 decemberében De Gaulle-t ismét köztársasági elnökké választották, de négy év múlva lemondott tisztségéről, miután egy általa előterjesztett szenátusi és önkormányzati reform elbukott a népszavazáson. Visszavonult a közélettől, majd 1970-ben váratlanul elhunyt. 

Felhasznált irodalom 
M. Szebeni Géza: Charles de Gaulle. Bp., 2012. 
Liddell Hart, Fuller, De Gaulle: A páncélos háború elméletének képviselői. Bp., 1972. 
Salgó László: De Gaulle diplomáciája; Kossuth, Bp., 1972. 
Ádám Péter: Francia–magyar szótár. Corvina, Bp., 2004. 
Charles de Gaulle: A reménység emlékiratai. Szeged, 2003. 
Henri Claude: De Gaulle és a nagytőke. Kossuth, Bp., 1962. 
J. Nagy László: Az algériai háború 1954–1962. Szeged, 2010.