Hatalmas eső volt ötven évvel ezelőtt, a lakodalmuk éjjelén

Talán a sors irányította oda, talán a Rózsikával való találkozás végett kellett ott lennie. De ez már mindegy is. A lényeg: „Mondtam a mellettem álló kolléganőimnek, nézzétek már azt a fiút, ott…” – idézi fel az asszony azt a pillanatot, amikor megakadt a szeme az urán. A szívdobbanás kölcsönös volt, és máig tart az erős kötelék, ami akkor szövődött, és amit a találkozást követő levelezések csak megerősítettek. Egymáshoz tartozásukat ötven évvel ezelőtt, 1972. november 11-én erősítették meg házasságkötéssel. 

– Akkor még egyhavi fizetésemből kitartottuk a kétszáz fős lakodalmat. Itt dolgoztam az előszállási téesznél, a Kossuth-telepre hordtam a vizet a hét minden napján. Nagyon jó fizetést kaptam. Rendes falusi, sátras lakodalom volt a miénk, és nem kaptunk rosszul a menyasszonytáncban a vendégektől sem. Ha azt mondom, hogy huszonhétezer-valamennyi volt, az ma nem sok pénz, de akkoriban hatalmas pénznek számított – idézi fel az egybekelésüket Pista bácsi. 
Rózsika hozzáteszi: 

– Hatalmas eső volt aznap éjjel, folyt a víz a lakodalmas sátorban. Vacsorakor fel kellett emelnem a lábamat az asztal alatt, mert vízben állt a lábam, beleért a menyasszonyi ruhám is. De a násznépet ez egyáltalán nem zavarta, nagy volt a mulatozás egészen hajnalig. 
Szó mi szó, az égi áldást is megkapták azon az estén, mondhatjuk így utólag tréfálkozva. Fontosabb azonban mindennél, hogy azóta is együtt vannak, fogják egymás kezét. Pista bácsi hetvenkét éves, november 4-én volt a születésnapja, utólag is isten éltesse. Egy pillanatra sem áll meg, folyamatosan dolgozik. Rendszeresen füvet nyírni, parkot gondozni jár. De nem egyedül! Az asszony mindenhova megy vele, viszi otthonról a seprűt is, hogy rendbe tegye az ura fűnyírása után a betonos járdákat, útszéleket, letakarítja a fűszálakat, hogy tisztaságot és gondozott területet hagyjanak maguk után. A falubeliek furcsállják is, amikor nem így, együtt látják őket – ha Pista bácsi megáll a bolt előtt és bemegy valamiért, Rózsika várja kint az autóban –, és párját ritkító az az összhang, ahogyan együtt dolgoznak, és ahogyan az asszony gondoskodóan és nagy törődéssel figyeli az urát munka közben is, viszi neki a vizet, szendvicset, amit otthonról hozott a kis elemózsiás kosarában. 

Visszakanyarodva a régi időkre: 
– Hetvenháromig laktunk Előszálláson, akkor megkeresett Mezőfalváról Kuti György, Hofmann Kálmán és Simon János főmérnök úr, hogy le szeretnének igazolni. Előtte Előszálláson és Sárbogárdon katonaság alatt kergettem a labdát. Fiatal házasként is sportos évek következtek, átköltöztünk egy kishantosi szolgálati lakásba, és nagy büszkeségemre még az NB III-as csapatban is focizhattam. 1986-ban véget értek az aktív futballistaévek, utána 1998-ig tartott a szakosztályvezetői megbízatásom, majd vezetőségi tagként szakmai tanácsaimmal segítettem az egyesületet. Kapcsolataimon keresztül pedig igyekeztem minél több anyagi támogatást szerezni, amelyhez természetesen magam is csatlakoztam. Összességében 49 évet húztam le Mezőfalván, aktívan a sportért tevékenykedve. De közben hetvenhétben vettük ezt a házat itt, Előszálláson, a Dollár utcában, még akkor százezer forintért. Azóta itt élünk az asszonnyal – mondja Pista bácsi. Aki a futballistaként eltöltött évtizedek utáni dolgos éveket is örömmel említi, hiszen ezek máig meghatározzák a mindennapjaikat: a Messer Hungarogáz Kft. dunaföldvári telephelyén volt rendészeti vezető, mellette – mivel nem volt megoldva a fűnyírás –, elvállalta akkor, és ezt azóta is végzi, és ami nagyon fontos – és említettük már korában is –, a feleségével közösen gondoskodnak róla, hogy mindig rend legyen a területen. Ennek idén július elsején már huszonöt éve. 

Amikor még fiatal házasok voltak, és Pista bácsi focizott Mezőfalván, Rózsika nevelte a csemetéket otthon, gondoskodott a háztartásról, a családról. Négy gyermekük született, három fiú és egy lány. A legidősebb, István 1973-ban született, és Pista bácsi emlékszik rá, hogy éppen meccsen volt, amikor megindult a szülés, a sógora intézkedett, vitte az asszonyt a kórházba. „De minden rendben volt”, teszi hozzá. A középső fia Zsolt, a kisebbik Tamás, a lányuk pedig Rózsa, aki azt szokta mondani tréfásan, „ő már a maradékból lett”. Akkoriban mindenki három gyereket szeretett volna, a Sümegi család is így gondolta. Nem problémáztak azon, hogy mind a három fiú lett, imádták őket, és ha bárki is viccelődött velük, akkor a családfő csak annyit mondott: „Egy fiú, egy lány, az vegyes. Na, de háromszor ugyanazt! Ezt csináld utánam!” A gyerekek közül István Dunaföldváron, Zsolt és Tamás Előszálláson, Rózsika pedig Biatorbágyon él. Öt unoka teszi még boldogabbá Rózsikát és Pista bácsit. Istvánnál van egy fiú, aki másodéves ipari tanuló. Tamáséknál Kata és a fiatalabbik Tamás, Zsoltéknál pedig Bence és Dávid jelenti a családi örömöket. Az előszállási öreg ház megtelik élettel, amikor összejön az egész nagy család. Ennek legutóbb november 11-én az aranylakodalom, az ötvenéves házassági évforduló adta az apropóját. Többfogásos ebéd volt, a ház asszonya sütött mellé mennyei házi süteményeket – mi is megkóstoltuk –, és a gyönyörű, ünnepi torta sem hiányzott. 

– Olyan nincs, hogy mindig minden passzol ötven éven keresztül, előfordulnak viták, de azért elvoltunk mindig – mondja Rózsika. Elgondolkodik azon, mi lehet a hosszú házasság titka, de végül nem mond rá semmit. Talán mert számukra magától értetődő, hogy együtt vannak. Minden nap, reggeltől estig. Azt mondják, manapság az emberek könnyen odadobják a házasságot, elválnak. Van, akinek az sem adatik meg, hogy az ötvenedik életévét betöltse, nemhogy ennyi évet házasságban éljen le. Megint mások pedig nem tartják valami sokra a házasságot, együtt élnek, de soha nem kötik egymáshoz az életüket. 

– El voltunk foglalva világ életünkben, nem értünk rá a tépelődésre. Minden napra megvan most is, hogy mikor, hol és mit csinálunk. Olyan, hogy unatkozunk, soha nincsen. Itthon is el kell végezni mindent, a fűnyírásnak is meg kell lennie és más teendők is vannak mindig. Hetvenkét éves vagyok, de azt mondta most a Messernél a főnökasszony: „Sümegi úr, meg ne tudjam, hogy abba akarja hagyni!” Azon vagyunk, hogy rend legyen, nem engedem, hogy megnőjön a fű – teszi hozzá Pista bácsi, akinek az a fárasztó, ha otthon kell lenni és nincs mit csinálni. Akkor nyugodt, ha minden munka készen van, és Rózsika ott van mellette. 

Történetüket lejegyezte: 
Körmendi Erzsébet