Hatvanéves érettségi találkozó

Először Kocsa Lászlót a találkozó egyik szervezőjét kérdeztem (a másik Weszeli László volt - a szerk), aki egykoron a Dunaferr Zrt. kereskedelmi vezérigazgató-helyettese volt, és abban az időszakban főnököm is. Pontosan emlékszik mindenre. Hatvan évvel ezelőtt harminchárom volt az osztálylétszám, huszonkét lány és tizenegy fiú, nem kellett összeveszni, hiszen a lányok kétszer annyian voltak, mint a fiúk, mondja egy kicsit nosztalgikusan. Osztálytársaik közül kilencen már elhunytak, róluk a találkozón is megemlékeztek. Eddig ötévente tartották az osztálytalálkozókat, de úgy döntöttek, ideje, hogy változtassanak ezen, mostantól, egy vagy két évente megismétlik ezt, hiszen az idő – megfogalmazása szerint – nem nekik dolgozik. 

A gimnáziumi éveik érdekessége volt, hogy egyáltalán nem tanultak a mai Széchenyi gimnázium épületében, hanem a Vasváriban kezdték és az egykori 32 tantermes iskolában fejezték be a középiskolát. Jó szívvel emlékeznek az osztályfőnökeikre, akik Dobák József, majd az utolsó évben Nagy Pál tanár úr voltak. Dobák tanár úr egy természet kedvelő, természetjáró ember volt, akinek azt köszönhetik, hogy csodálatos élményeket jelentő kirándulásokat tettek az ország legkülönbözőbb, legszebb vidékein. 

Csatlakozik hozzánk dr. Szabó József, az egykori Dunaferr Acélművek Kft. ügyvezető igazgatója, a Dunaferr Sportegyesület korábbi elnöke, aki szintén legendás alakja a húsz, huszonöt évvel ezelőtti korszaknak. Örömmel mondja, hogy a jelenlévők száma önmagáért beszél, ilyen korban ilyen szép számmal összejönni egyrészt Kocsa László és Weszeli László szervező munkáját dicséri, másrészt az összetartozásukat mutatja. Ez egy jó osztály volt, fogalmaz egyszerűen, de markánsan. Nem egy politika mentes időszakban tanultak, dolgoztak. Akkor, ha valaki nem tudta az „ellenforradalom három ismérvét”, akkor megbukott történelemből. Az, hogy Trianont nem lehetett szóba hozni az abban az időszakban természetes volt.  Mára azonban minden a helyére került. Ő is jószívvel emlékezik a közösséget formáló és összekovácsoló országjárásokra, amelyekben mindkét osztályfőnökük komoly szervező munkát tett bele. Abban az időben volt egy egészséges versengés a jegyekért, ami nem a kárára, hanem az előnyére vált a társaságnak. „Az anyajegyekre gondolsz?” – egészítette ki Kocsa László, Szabó József komolynak szánt mondandóját. Újra megbizonyosodhattam arról, hogy ők félszavakból is megértik egymást. Szabó úr azonban nem hagyta magát kizökkenteni komoly mondandójából, hiszen ebben osztályban ma mérnökök, jogászok, közgazdászok vannak és mindenféle „rongyrázás” nélkül mondja, hogy azért valamennyien hajtottak és bizonyítottak ebben az életben. Hatvan év, mondja egy kicsit merengve, kimondani is sok, megérni és megélni még inkább!

Dr. Borza János korábbi Fejér megyei főügyész is egykoron ebbe a gimnáziumi osztályba járt, ő is csak a szépre emlékezett. A két beszélgetőtársam jelenlétében feltett kérdésre, hogy milyenek voltak az egykori osztálytársak, azt válaszolta, hogy rendes emberek, okosak, értelmesek. 

Persze a több „vigyázó szempár kereszttüzében” nem is lehetett mást válaszolni, de úgy gondolom, hogy ez végszónak is jó, hiszen ők és társaik valóban egy nagy generáció tagjai voltak.