Bevezették a Gergely-naptárt és a latin ábécét a modernizáláskor

Fontos dátum volt Törökország történelmében az 1922. november 1-e, ugyanis azon a napon szüntették be a szultáni uralmi rendszert, és a kis-ázsiai országból köztársaság lett.

A szultán arab eredetű uralkodói méltóságnév. Az eredetileg „hatalom” jelentéssel bíró szót az első ezredforduló táján kezdték uralkodói címként használni a török eredetű dinasztiák, és a XI. században terjedt el szerte az iszlám világában. A szultán sokáig annak az Oszmán Birodalomnak volt az uralkodója, amely az egyik legnagyobb és a legtovább fennálló muszlim világbirodalom, és évszázadokon át megkerülhetetlen hatalmi tényező volt a világ erőviszonyainak alakulásában. Az akkori Törökország a XVI–XVII. századra a maga korában egyedülálló államszervezetet hozott létre, amely rendkívül jól szervezett közigazgatási rendszerével, erőforrásainak bőségével és az ezekre épülő fejlett katonai erejével megszerezte a hegemóniát a közel-keleti térségben, majd későbbi hódításaival már az európai államok létét is nagyban veszélyeztette. Az oszmán állam sikere a birodalom belső felépítésén alapult. Élén a szultán állt, az ő tulajdonában volt minden föld. Alatta helyezkedtek el a vezírek, más udvari méltóságok és katonai parancsnokok. A szultán irányította a birodalmat, érdekes azonban, hogy II. Meh­med (az egyik legkiemelkedőbb török szultán, ő foglalta el a Bizánci Birodalom fővárosát, Konstantinápolyt) már az udvari arisztokráciát egyszerűen visszaszorította és gyökértelen, kapcsolatokkal nem rendelkező, de hozzá feltétlenül hű emberekkel vette magát körül. Ezt a gyakorlatot évszázadokon át folytatták az őt követő szultánok is, ezzel a török uralkodók biztosították maguknak azt, hogy a janicsárságon kívül ne legyen olyan erő, amely elmozdíthatta volna őket a helyükről. A janicsárok a török seregben szolgáló zsoldos gyalogos katonák voltak, a közhiedelemmel ellentétben csak kis részüket képezték ki keresztényekből. Janicsárok alkották a szultán testőrségét és nagyon szigorú szabályoknak kellett megfelelniük.

Törökország nyugat-európai értékekhez közeledő köztársaság lett

A keresztény világ ellentámadásának hatására a területeit fokozatosan feladni kényszerülő Török Birodalom, belső ellentmondásainak is köszönhetően, a XIX. századra már nem tudott lépést tartani Európa politikai és gazdasági fejlődésével, válságok sorozatát élte meg, majd végül gyakorlatilag félgyarmati sorba került.

„Európa beteg embere” – így nevezték Törökországot

A XIX. század a Török Birodalom bomlásának időszaka. Az ország mind társadalmilag, mind gazdaságilag, mind katonailag egyre inkább alárendelt szerepbe került a kor európai nagyhatalmaival szemben. Az ország mindenféle tekintetben igen megosztott volt. A legfejlettebb térség Isztambul környéke volt, ahol megjelent ugyan a gyáripar, de fejlődése nem érte el az európai szintet, de ettől sokkal rosszabb volt a helyzet az ország távoli részein, ahol középkori termelési viszonyok uralkodtak. Katonapolitikai szempontból a XIX. század végére a törökök a legtöbb európai és kaukázusi területet elveszítették, kivéve Boszniát, Albániát, Macedóniát és a mai Görögország egy részét. Egyiptom és Ciprus angol, Algéria és Tunézia francia fennhatóság alá került, a XX. század elején pedig Bosznia és Hercegovina osztrák–magyar befolyás alá került, és már Albánia is kivált az Oszmán Birodalomból. Az országban uralkodó helyzettel elégedetlen és külföldön szervezkedő ifjútörökök (egy nacionalista politikai tömörülés, a mozgalom a párizsi emig­ráns törökök lapja, a Fiatal Törökország után kapta a nevét) 1908-ban fegyveres felkelést robbantottak ki, ezért II. Abdül-Hamid szultán engedményeket tett, a többi között visszaállította az 1878-as alkotmányt, ami közel 30 évig be volt fagyasztva, majd választásokat hirdetett meg. A sorozatos kudarcok hatására viszont 1909 áprilisában véglegesen megfosztották hatalmától, és helyére testvérét, V. Mohamedet juttatták a trónra, akinek valójában már nem volt befolyása a politika alakulásába. A tényleges hatalmat viszont az ifjútörökök gyakorolták, akik nyílt nacionalista eszméket hirdettek, és a szegény parasztságnak tett ígéreteiket sem váltották valóra. Az emberek azt remélték tőlük, hogy az országot megszabadítják a külföldi befolyástól, de az új politikai vezetők tevékenysége során Törökország egyre inkább német hatás alá került. A helyzetet csak súlyosbította az 1912-es első Balkán-háború, amiben Törökország vereséget szenvedett a bolgár–szerb–mon­tenegrói–görög szövetségtől, így elveszítette Macedóniát, Szandzsákot (ma Szerbia és Montenegró között elhelyezkedő, főleg muzulmán és szerb lakosságú vidék) és Trákiát. Ez utóbbi ma Dél-Bulgária egy részét (Észak-Trákia), Görögország északkeleti vidékét (Nyugat-Trákia), illetve Törökország európai területeit (Kelet-Trákia) foglalja magában.

Törökország a németek szövetségeseként

A belső elégedetlenséget és a balkáni háborúban elszenvedett vereséget kihasználva az angolbarát irányzat 1912 második felében néhány hónapra magához ragadta a hatalmat, de azt nem tudta sokáig megőrizni, az ifjútörökök 1913 januárjában ismét kormányt alakítottak, majd Törökországot a németek oldalán belevitték az I. világháborúba, ami téves lépésnek bizonyult. A török vezetés abban bízott, hogy az antanthatalmak területén – főleg a gyarmatokon – élő muzulmánok majd fegyvert fognak, és szent háborút indítanak a nyugat-európaiak ellen, de ez nem következett be. A német és az osztrák–magyar fegyverszállítmányok kezdetben hozzájárultak ahhoz, hogy a törökök komoly ellenállást tudtak kifejteni az oroszok és az angolok elleni harcban. A török hadvezetés a háborút terjeszkedésre kívánta felhasználni, az elsődleges cél a XIX. század végén elveszett Egyiptom és a Szuezi-csatorna feletti ellenőrzés visszaszerzése volt, másodsorban az Orosz Birodalom visszaszorítása a Kaukázus északi oldalára. Németország számára viszont a török szövetség azért volt fontos, mert a török hadsereg a Szuezi-csatorna birtoklásával elzárhatta volna Nagy-Britanniát Indiától és kelet-afrikai gyarmataitól. A Dardanellák és a Boszporusz ellenőrzése pedig az angol–francia fegyverek oroszországi exportját tette volna lehetetlenné. A kezdeti sikerek ellenére az első világháború során a törökök súlyos veszteségeket szenvedtek el elsősorban az oroszoktól a kaukázusi fronton, de a palesztinai fronton is kénytelenek voltak visszavonulni az előrenyomuló brit egységek elől. Az első világháborúból Törökország vesztes félként került ki, újabb területeket vesztett el, a belső elégedetlenség pedig soha nem látott méreteket öltött. A vereség után az ország nagy részét megszállták az antanthatalmak, és İzmirben (a régi Szmirna, ma Törökország harmadik legnagyobb városa és Isztambul után a második legnagyobb kikötője) partra szállt a görög hadsereg.

A török Trianon

1918-ban V. Mohamed szultán meghalt, helyére VI. Mohamed került, ő volt az Oszmán Birodalom utolsó szultánja. A nacionalisták és a katonai vezetők elérkezettnek látták az időt a hatalomváltáshoz, szövetkeztek egymással, és elfoglalták a szultán székhelyét. Az ország új fővárosának Ankarát tették meg, majd hozzákezdtek a monarchia szétforgácsolásához. Az elégedetlenséget csak fokozta az 1920. augusztus 10-én létrejött sèvres-i békeszerződés, amelyet az Oszmán Birodalom és a győztes antanthatalmak képviselői a franciaországi Sèvres városában írtak alá. A békeszerződés, amely a magyarokkal kötött békénél is súlyosabb volt, megfosztotta Törökországot területének háromnegyedétől. Ez a diktátum volt az 1919–1923-as török függetlenségi háború kirobbanásának egyik kiváltó oka. 1922. november 1-jén a Török Nemzetgyűlés megszüntette a szultánságot, majd két hét múlva VI. Mehmed egy brit hadihajón Máltára menekült. 1926. május 16-án hunyt el San Remóban (ma város Olaszországban).

A békeszerződés hatalmas felháborodáshoz vezetett, ezért a török hadsereg irányítását Musztafa Kemal pasa vette a kezébe, és lassan kezdték kiszorítani a megszálló csapatokat Anatóliából és az Isztambul környéki európai területekről. Az antanthatalmak ezért kénytelenek voltak a törökökre nézve szégyenteljes békeszerződést felülvizsgálni, új tárgyalások következtek, amelynek eredményét az 1923. július 24-én aláírt lausanne-i békeszerződés érvényesített. A törökök így visszaszereztek jelentős területeket, majd 1923. október 29-én kikiáltották a köztársaságot, amelynek első elnöke Musztafa Kemal lett, akit hivatalosan is Atatürk, azaz a „Törökök Atyja” névvel tiszteltek meg.

Kemal Atatürk nevéhez fűződik Törökország későbbi modernizálása, ami magában foglalta az állam és az egyház szétválasztását, a nők egyenjogúságát, a parlamentarizmus és a Gergely-naptár, az európai szokások, illetve a latin ábécé bevezetését. Törökország így mind politikai, mind pedig társadalmi szempontból is a nyugat-európai értékekhez közeledő köztársaság lett.

Felhasznált irodalom:

– Flesch, István. Atatürk és kora (magyar nyelven). Budapest: Corvina, 2004.

– Flesch, István. A Török Köztársaság története (magyar nyelven). Budapest: Corvina, 2007.

– Dávid G. Pasák és bégek uralma alatt. Budapest, 2005.

– Kerekesházy József: Az igazi Kemál. Egy köztársaság születése; Pantheon, Bp., 1943.

– Katus László: Musztafa Kemál Atatürk; Akadémiai, Bp., 1970.

– Ceyhun Atuf Kansu: Mustafa Kemal Atatürk; ford. Tasnádi Edit, utószó Hóvári János; Nap, Bp., 2017.