Nőnapi kampány az Ifi egyesülettől

Sokat gondolkodtam azon, vajon mit írjak ide, mert annyi gondolat, érzelem gyűlt össze bennem e kampány, kezdeményezés kapcsán, hogy azt se tudtam, hol kezdjem.

Sokszor felmerül kérdésként, hogy mi a Nő? Mik, kik vagyunk mi Nők?

Elméletileg mi vagyunk a gyengébb nem, holott képesek vagyunk bármekkora hegyet elhordani és földöntúli fájdalmat elviselni. Mi vagyunk a szebbik nem, azonban előfordul, hogy, ha reggel belenézünk a tükörbe, az nem mindig igazolja ezt az állítást – mert vannak nehéz napok, amikor azok a táskák a szem alatt olyan márkanevet is viselhetnének, hogy Gucci vagy Prada.

Lányok vagyunk, asszonyok, feleségek, szeretők, társak, anyák, nagyanyák, ősanyák, bábák és még oly sok mindenek, amiket ide nincs elég helyem felsorolni, de ti, Nők, tudjátok, mert ápoltátok már a beteg gyermeketeket, vigasztaltátok már az elkeseredett barátotokat, túlóráztatok már, vagy megfőztétek a karácsonyi csoda menüt a rokonságnak egymagatok.

Ezt a kampányt azért alkottuk meg, hogy üzenjünk a nőknek. Megüzenjük Nektek: szerintünk mik vagyunk mi.

Hogy elmondjuk: a világ színesebb velünk és a mosolyunkkal bármit elérhetünk. Hogy a megérzésekre hallgatni kell. Hogy akkor is Nők vagyunk, ha szingli életet élünk, vagy alkalmazottak vagyunk, vagy esetleg éppen erősebb vagy gyengébb arcunkat mutatjuk a világ felé. Mert a tökéletes nő tudja, hogy tökéletlen. Ahogy tudja azt is, hogy nem baj, ha független, s az megtiszteltetés, amikor valahol vezetői posztot tölthet be.

Ha pedig megtörténik vele a csoda, és édesanya válik belőle, azt is fontos tudnia, hogy képes lesz rá... Végig tudja csinálni minden gyönyörűségét, fájdalmát és izgalmát.

A kampány alapötletét Szloboda Bia hozta, amit a hozzá csatlakozók kiegészítettek a saját elképzeléseikkel. A kezdeményezés szlogenje volt az egyik legnehezebb falat, ami végül Stumpf Eszti fejéből pattant ki, elvégre virágok vagyunk a világ nagy mezején, melyek a legnagyobb vihar után is nyílani tudnak. (Az élet szép véletlene, hogy a kampány szövege összecseng az egyik legősibb magyar nyelvi emlékünk, az Ómagyar Mária-siralom ötödik versszakának kezdetével: „Világnak világa, virágnak virága...”, s ettől válik hűvé egyesületünkhöz.)

Szóval akkor kik is vagyunk mi, Nők, egy ilyen bő lére eresztett találgatás után?

Hölgyeim, semmi mások, mint örök rejtélyei, misztériumai az életnek, melyet mi magunk sem értünk igazán néha. De talán nem is szükséges...

Mert, ahogy Lilla írta a táblára: a nőket szeretni kell, nem megérteni.

Köszönjük minden Férfinak, aki ma felköszöntötte a Nőket! S minden Nőnek, aki ma megéljenezte magát!