Háromnapos szenvedés, az eredmény: mi ez a műkaja?

Persze eme intelmet sohasem fogadtam meg, és ennek karácsonykor meg is ittam a levét. Két éve járok egy vendéglátóipari iskolába szakács szakra. Na ettől úgy megerősödtem, hogy otthon csak séf úrnak szólíthatnak, az utcában, ahol lakom, pedig úgy közlekedek, mint akiben minimum egy Jamie Olivér–Gordon Ramsay-duó lakozik.

Ebből a hitből kiindulva már októberben elkezdtem összeállítani a karácsonyi menüt, arról nem is beszélve, hogy a szomszédok előtt nem titkoltam, ha gondjuk van a karácsonyi étkek elkészítésével, hozzám bátran forduljanak, egyszerű igényeiket minden gond nélkül kielégítem.

Annyira biztos voltam önmagamban, hogy szemrebbenés nélkül küldtem körbe ímélen az alábbiakat: „Ha bármi kérdés felmerül az ünnepi ciklusban, huszonnégy órás karitatív szolgálatban vagyok.” Célozva arra, hogy anyagi ellenszolgáltatás nélkül is kihúzok bárkit a bajból.

Remekül megterveztem mindent, mivel Erdős Zsuzsa tanárnőm nagyszerűen felkészített vendéglátás gazdálkodásból, csodásan kiszámítottam az anyagigényeket, és annak a forintbéli ellenszolgáltatását.

Tényleg minden szépnek tűnt. A munkarend hibátlanul összeállítva – ez azért bírt nagy jelentőséggel, mert nem tévedés: tizenhét féle ételt terveztem elkészíteni, és ebben az olyan „apróságok”, mint a párolt káposzta, a krumplipüré, a tzaziki, a tartármártás benne sincsenek.

December 23-án kellett volna a folyamatokat elindítani: a töltött káposzta, kétféle sütemény – gesztenyés rúd, bejgli szeletek diós, mákos és mandulás kivitelben – valamint a halászlé volt a rajtrácson.

A felhők akkor kezdtek el sokasodni a fejem felett, amikor december 22-én este rajtam ütött egy szabadcsapat, régi, kipróbált tettestársakkal, és jogot formáltak arra, hogy a 2020-as bor- és pálinkatermésünkre igényt tartsanak – nem kóstoló céllal. Ennek az lett a vége, hogy huszonharmadikán mindenhez volt kedvem, csak ahhoz nem, hogy elkészítsek hatvan töltelék káposztát.

Ezzel a rend felborult. Ugyanis a töltött káposztát cserépedényben sütőben készítem. Ennek huszonharmadikán realizálódnia kellett volna, plusz a süteményeknek. Ezek fontossága abban rejlik, hogy másnap jött volna a konfitált kacsa, amely szerény számítások szerint is nyolc órát tölt római tálban a sütőben. De ugye a huszonkettediki italozás az időrendet teljesen felborította.

Ekkor már tudtam, konfitált kacsa nem lesz, és a süteményekkel is gondok adódhatnak. Huszonharmadikán erőt vettem magamon, és legalább a szomszédok ételeit elkezdtem előkészíteni, azért, mert tudtam, december 24-én pontban délben érkeznek, mivel ezek az emberek nem azok a késős típusok, mint én, és nem azok, akinek azt mondja az ember: megiszunk valamit, azután mindjárt kész lesz minden, miről maradtok le, karácsony van, nem viszünk táviratot!

Huszonnegyedikén délben egész jól állt a helyzet, időben elkészültem a szomszédoknak szánt ételekkel. Ez egy kicsit meg is nyugtatott, de hamar odalett a jó kedvem. Lelkesen gondoltam, jöhet a halászlé! Rendeltem két halat, ami annak rendje-módja szerint időben és frissen meg is érkezett. Az újabb hideg zuhany ekkor jött a nyakamba, az egyik hal nem tükörponty volt. Mivel nem vagyok halpikkelyező szakmunkás, amikor megláttam a rengeteg pikkelyt a halon, tudtam, ez a karácsony nem az enyém.

Ha keservesen, de túljutottam a halakon is. Egészen felkészülten, békében le is ment a szenteste, de ugye karácsony első napjára is ígértem egy menüt, a leves fehérboros fácán volt, a második pedig narancsos szarvasragu. Egész jól alakultak itt is a dolgok, azt leszámítva, hogy a szarvasra­gut a gyerek így véleményezte: mi ez az ehetetlen műkaja?! Ekkorra már nemcsak fizikailag – futballnyelven mondva mentálisan – sem voltam a csúcson. De még vitézül álltam a sarat, nyugtattam magam, mi ez a háromnapos szenvedés a konyhában egy Kercsó Árpáddal eltöltött tíznapos erdélyi jégkorongos edzőtáborhoz viszonyítva?

December 26-ka azonban már kemény volt. Ez a nap a Rózsák háborúja című filmre emlékeztetett. Többszörös szóváltás a feleségemmel, az ő érve az volt, hogy három napja csak edénycsörömpölést hallgat, az enyém pedig az, nemhogy örülne, mivel minden terhet leveszek a válláról. A lényeg: veszélybe került a háromméteres gyönyörű karácsonyfánk is…

Hogy miként sikerült a séfkedésem karácsonykor? A bejgli szeleteket – nem összetévesztendő a klasszikus bejglivel – december 29-én készítettem el – csak öt napot csúsztam...

A végkövetkeztetés a szeretet ünnepe után könnyed volt. Szilveszterre, újévre ugyanolyan magasztos tervvel rendelkeztem, mint karácsonyra. De megsemmisítettem: nem lesz itt hidegtál, sült kolbász, korhelyleves, semmi sem lesz. Rendeltünk egy malacot, gondoltam beteszem a sütőbe, azután azt csinál magával, amit csak akar. Így is lett!