Vasváris emlékeim – kisdiákként hatalmasnak tűnt az épület

1974. szeptember elsején léptem be először a kapuján. Az évfolyamunkon négy osztály volt. Az a-sok tanító nénije Papp Kálmánné, a b-seké Koós Sándorné, a c-sek, vagyis a miénk Léndárd Lászlóné, a d-seké pedig Malatinszkyné tanítónő volt. A b volt a tornatagozatos osztály. Kisdiákként hatalmasnak tűnt az épület, szinte átláthatatlan labirintusnak. A termünk a nyugati oldal felső szintjén volt. Két műszakban ment az oktatás, még szombatonként is. Talán a másodiktól volt minden második szombat szabad. Tanító nénim szigorú volt, s időnként el-elcsattant egy pofon, de ennek ellenére tisztelettel gondolok rá. Sümegi Noémi volt a padtársam, akivel együtt jártam óvodába, s az iskolát úgy kezdte, hogy már tudott írni, olvasni. Noémi anyukája volt az iskola fogorvosa. Rendelője az iskola lépcsőházának alján volt. Ott hallottam először a fogfúrógép hangját…

A napközi sem maradt ki diákéveimből, ott együtt voltunk a d-sekkel. Az első évben Szűcs Kálmánné volt a napközis tanító nénim. A menükre nem gondolok túl jó szívvel, a „t rizst” ott utáltam meg egy életre. Takács néni mondta mindig: „Ez nagyon finom, meg kell enni!” Egyszer az egyik diáknak nem volt ínyére a menü, s Takács néni unszolására csak annyit mondott: „Ez nagyon finom, csak kár, hogy én nem szeretem…”

Csak úgy csillogott a tornatermi parketta

Soha nem felejtem el az ábécés könyvet, amiből szótagolva tanultunk olvasni. Az első betű a rövid és a hosszú i volt. Az írás kezdetben nehezen ment, s kifejezetten csúnyán írtam. Az írásórák kapcsán kaptam életem első felelős beosztását: tisztaságfelelős lettem. Óra előtt meg kellett nézem az osztálytársaim kezét, elég tiszták-e az íráshoz. Másodikban már töltőtollal is írtunk. Talán negyedikesek voltunk, amikor először használhattunk golyóstollat.

A szünetekben, ha jó volt az idő, akkor az udvaron futkostunk, amikor esett az eső, akkor a folyosókon jártunk körbe, néha a zsibongókban játszottunk. A zsibongói szünetek egyik kedves emléke a „Perdülj, fordulj, vigyázz csak…” kezdetű körjáték, az udvari szüneteké pedig az „Adj király katonát!” Becsengetés után pedig rohantunk a termekbe és vártuk az óra kezdetét.

Talán az első év második félévében jött az első oltás, amit az iskola orvosi rendelőjében kaptunk meg Villányi Mária doktornőtől. Az oltás után nagyon csendes volt az osztály, nem kellett fegyelmezni bennünket. Év vége felé kisdobossá avattak bennünket, s két őrsünk is lett, a Manóka és a Mazsola.

Az első vasváris tanévem korábban fejeződött be, mint a többi iskolában, mert felújítás kezdődött az iskola épületében.

A kisdiákként hatalmasnak tűnő iskolámnak két tornaterme is volt. A kistornaterem és a nagytornaterem. Tornaóráink a kistornateremben voltak, a nagytornaterembe az iskolai ünnepségeken mentünk. Mivel a Vasvári testnevelés tagozatos iskola volt a tornatermek tisztaságára nagyon figyeltek. A nagytornatermet minden reggel egy több métert széles, hatalmas partvissal törölték fel. A parketta csillogott a tisztaságtól. Ügyeltek rá, hogy csak tiszta cipővel léphessünk be.

Másodikban új termünk lett, az iskola keleti szárnyában a felső szinten. Szinte hazaláttam onnan. A napköziben heti háromszor Sándorfi Lászlóné Éva néni, kétszer pedig dr. Dobiz Andrásné tartotta a foglalkozásokat. Egyszer elmentünk a tűzoltó laktanyába, s megnézhettük a tűzoltók felszereléseit, ami nagy élmény volt.

Harmadikban Tóth Lászlóné Erzsi néni lett a tanítónőnk. Ő vezette az alsós énekkart, így az osztályunkból szinte mindenki énekkarossá vált. Nekem sem hallásom, sem (ének)hangom nem volt, így az énekkar kimaradt az életemből. Erzsi nénire nagy tisztelettel gondolok vissza. Egyszer anyák napi ünnepségen verset mondtam, s nehezen tudtam elkezdeni. Erzsi néni látva, hogy bajban vagyok, nyugtatóan megfogta a kezem, s onnantól kezdve hiba nélkül szavaltam a verset.

Ötödikben két hétig délelőttös, két hétig pedig délutános műszakban tanultunk. Változás volt a kabinetrendszer is. Szinte minden szünetben vándorolnunk kellett egyik teremből a másikba. A gyakorlati foglalkozásunk – ma technikaóra – az iskola „politechnika” részén voltak. Az épület elkülönült a főépülettől, abban volt a karbantartó műhely, tankonyha és a gyakorlati tantermek. A műhelyben dolgozott az iskola ezermestere, Tóth András, akit mindenki csak „Bandi bácsiként” ismert. Mindig volt egy-egy jó szava hozzánk, s a műhelyében készséggel mutatta meg a gépeket.

A túrák életre szóló élmények maradtak

Első felsős évem meghatározó élménye volt, hogy beléptem a vízi úttörő csapatba. A Rózsa Gyula tanár úr irányítása alatt működő vízisek külön kaszt volt az iskolában. Akkoriban még nem volt mindennapos testnevelés, de mi minden napunkat reggeli edzéssel kezdtünk. Hét órakor vagy az uszodában úsztunk le ezer métert, vagy a tornateremben zsámolyokból és padokból felépített akadálypályán futottunk, s utána fociztunk. Nyáron pedig túráztunk. Csepel-túra, Nagy nyolcas, Lacháza, Senki-szigete – ezek mind életre szóló élmények maradtak.

Hatodik osztályt követően álltunk át az egyműszakos tanításra, így a négy párhuzamos osztályból három maradt, egy pedig a Béke városrészben megnyílt iskolába költözött. (Volt olyan barátom, aki a Május 1. utcában lakott, és onnan kellett naponta kibuszozni a Békébe…) Az a osztály volt az orosz tagozat, mi, a b-sek a sima, a c-sek, pedig a testnevelés tagozat. A sima osztály afféle „futottak még” kategóriát jelentett, s akadt néhány tanár, aki ezt éreztette is. Szerencsére volt egy olyan osztályfőnökünk Iván Laci személyében, akinek mi kihívást jelentettünk, s a lehető legtöbbet próbált meg belőlünk kihozni.

Hetedikben jött az a tantárgy, amit sohasem voltam képes megtanulni, maga volt a kínszenvedés: a kémia. Túri Laci személyében jó tanárunk volt, de pechünkre nyolcadik első félévében elvitték katonának, s aki utána jött, arról jót vagy semmit. Ha azt mondom, hogy „Babukáim”, vagy „Oxónium ióóón”, sok egykori iskolatársam tudja, hogy kire gondolok.

Nyolcadikban kaptam meg életem egyetlen igazgatói figyelmeztetését. Akkoriban mindenütt szpartakiád-szerű sportnapokat tartottak. Dunaújvárosban 1982-ben nekünk is részt kellett vennünk az akkori PIV suli sportpályáján tartott bemutatón. A részvétel kötelező volt, az iskola pedig nem fogadott el kibúvót. Az egyik próbára nem tudtam elmenni, mert aznap felvételiztem a Bánkiba. Azt gondoltam, ez elég erős indok arra, hogy ne menjek el a próbára. Hát nem volt az…

Negyven év megannyi emléke

Visszaemlékezve a 40 évvel ezelőtti vasváris éveimre, eszembe jut a Lup néni és bácsi, akik mindig viccelődtek velünk, a bentlakó hivatalsegéd Marika néni, Rózsika néni a tündéri iskolatitkár, Bandi ezermester bácsi, név szerint minden egyes tanárom, aki tanított. Az iskolai ünnepségek, a modellező- és lövészszakkörök, a földrajzóra, amikor az óceáni éghajlatról kellett felelnem és lövésem sem volt, a biológiaóra, amikor burgonyáról kellett volna beszélnem, de semmi sem ugrott be, a magyaróra, amikor József Attila Mondd mit érlel című versét kellett volna elmondanom, de nem tanultam meg, a fizikaóra, amikor Kirchoff első törvényét kellett volna leírnom, de nem számítottam a felelésre, a tornaórák, amikor a körbefutás közben gumilabdával dobált minket a tanár, az énekóra, amikor az énektanárnő kiküldött arcot mosni, mert látta rajtam, hogy álmos vagyok, egy másik ének­óra, amikor „Viva viva la musica”-val köszöntünk a tanárnőnek és a musica-t hangosan ca-nak mondtam, s emiatt kis híján szaktanárit kaptam, a fizikaterem, ahol egy elektromos feleletválasztó gép volt felszerelve, a vitrin, amelyben régi vízitúrák képei voltak kiállítva, a kis- és a nagy úttörőszoba, a tanári folyosó, ahova tilos volt belépnünk, a portaszolgálat, amikor mi csengettünk ki és be, Iván Laci piros, motoros körrepülője, az orosz­órák, amik úgy kezdődtek: „Товарищ учительница! Я докладываю вам, никто не отсутствует.”, az iskola falain lévő tablók, amelyeken sok olyan tanárunk gyerekkori képe volt, aki maga is a Vasváriba járt.