Néhány szó az utca emberével

A dolog úgy indult, hogy egy idős hölgy akart belépni az élelmiszerboltba, de nem volt maszkja. A behemót (héber = nagytestű szörnyeteg), aki mint biztonsági őr álldogált a bejáratnál, kissé nyers modorban rászólt a nénire: – „Takarja el a fertőző képét, vagy nem jön ide be!” Megszeppenve nézett az „óriásra” a néni, és a láthatóan üres cekkerben kezdett keresgélni. Egy másik vevő gyorsan pontot tett az ügy végére: adott a néninek egy maszkot… és közben illemtan­órába kezdett a biztonsági őr pallérozását tűzve ki célul. Sikertelenül. A biztonsági őr őt is rendreutasította. „Ne dumáljál nekem anyukám, mert úgy kiváglak innen, mint a macskát sz…ni!” E korántsem kellemes előjáték után, végre mindenki bejutott a boltba, a behemót pedig, mint aki jól végzete dolgát, tovább köpködte – maszk nélkül – a tökmagot a bolt elé, és hangosan, magyarul és trágárul folytatta mobilján, a kötelességteljesítés okán félbehagyott beszélgetést. Mindez, Budapest VII. kerületében játszódott.

A néni szatyrában egy dobozos tej, egy fél kenyér és még valami papírba csomagolva… a kasszánál levette a maszkot, és nekem igyekezett nyújtogatni, de mondtam, hogy nem én adtam. – „Jaj, olyan egyformák így az emberek, letakart arccal… Pedig tudom, hogy kell ez a maszk, csak mindig otthon felejtem. Tudja, kedves, nálunk a házban hat fertőzött van, de hála Istennek, csak ketten kerültek kórházba. Én is félek, mert ha engem elkap, el is visz!”. – „Kell, kell, de ebben ledolgozni itt a kasszában tíz órát, borzalom”… – vette át a szót a pénztáros kisasszony. – „Az uram egy húsipari cégnél dolgozik, és ott nem kell ez a szörnyűség. Beleköhögnek, beleprüszkölnek a szalagon dolgozók a kajába, mégsem lesz tőle senki sem beteg. Én nem is tudom mire jó ez a cirkusz!” – fejezi be a kasszás hölgy.

A nénivel még az utcán beszélgetek kicsit, itt már felvételt is készítek.

– Mi a véleménye a járványhelyzetben a kormány intézkedéseiről?

– Ha betartanák, kedves, akkor nem lenne ennyi beteg. Tudja, itt olyan engedetlenség van ezzel kapcsolatban! Pedig a szabályokat be kell tartani.

– Sűrűn tetszik lejönni, vásárolni?

– Nem. Hetente egy-két alkalommal. Nyolcvanöt évesen már nehéz a második emeletről ledöcögni. Amíg a másikok voltak a kerület vezetői, addig volt, aki hozta az ételt, rám nézett, hogy jól vagyok-e. Most ilyen nincs már. De, nem is várok el semmit senkitől. Ezektől meg pláne nem! Persze jobb volt, amikor meg volt adva, hogy az öregek és a fiatalok mikor mehetnek vásárolni. Úgy biztosabban éreztem magamat…”

A beszélgetés közben, egy barna bőrű, kissé feltűnően öltözött lány áll meg mellettünk.

– Maga valami riporter azzal a’ izével, vagy az „öreg buksza” lázát mérte? – kérdezi.

– Újságíró vagyok – válaszolom.

– Akkó mongya meg má’ legyen szíves a’ illetékeseknek, hogy nem megy a bót. Van, hogy egy fél napig kell itt sétálni, amíg beesik egy vendég. Má’ a lakás többe kerül, mint amit keresek. Há’ meg ez a szopásgátló, há’ má’ ne is haraguggyon, tiszta neveccséges a’ én szakmámba’.

Kérdés nélkül kitaláltam a szakmát, s megígértem a panaszkodó „élmunkásnak”, hogy legalábbis leírom a bánatát, hátha meghallják „a’ illetékesek”.

A villamoson, a metróban és a vonaton viszonylag fegyelmezettek az emberek. Kivételt képez az a néhány, aki a betegség létében kételkedik, vagy elfelejti felvenni a maszkot. Ám, mindig van, aki rájuk szól, megemlítve a büntetés mértékét…

Dunaújvárosban, de Fejér megye-szerte is, sokkal jobban betartják az előírásokat, mint a fővárosban. Az egyik itteni bevásárlóközpont dolgozója, kérdésemre összefoglalta a dolgot: – Ki a fene akar megdögleni egy ilyen rohadt betegségben? Maszk van, előírás van, járvány van… akkor mi a kérdés? Cecil néni elég világosan beszél…