Jót tesz a léleknek, és engem ez úgy vonz, mint a mágnes

– A vadászkutyáinknak munkavizsgát kellett tenniük, így kerültem közelebb a vadakhoz. Rengeteget jártam velük sétálni, és egyszer egy őz rudli „kiváltott” elém. A gép nálam volt, ez lett az első vadfotóm. A fényképezés nálam egyébként a Bánkiban indult, ott tanultunk fotózást. Jártam fotósuliba, fényképeztem mindenfélét, esküvőt, gyerekeket, családokat. De rájöttem, hogy engem csak ez érdekel. Már kutyák nélkül is visszamentem – itt van a házunk mellett ez a mező –, hátha újra látom az őzeket, de nem sikerült. Megtudtam, hogy a nagyvadak hajnalban és este mozognak. Így elkezdtem akkor kijárni.

– Volt minden felszerelése?

– Kezdetben megtörtént, hogy az új farmeromat szakítottam ki a szederbokorban. Amikor már a harmadik, negyedik nadrágom ment tönkre, akkor rájöttem, hogy kell terepszínű ruha, ami kevésbé látható. Próbáltam női vadászruhát vásárolni, de nem volt könnyű. Ma már van több helyen is. A lessátor, az álcaháló beszerzése indokolt, és a felszerelés is teljesen más, mint stúdióban. Nagy teleobjektív kell hozzá, mert nem sétálnak a madarak és a vadak az ember orra elé.

– A madarakat vagy a vadakat könnyebb fotózni?

– A madarakat sokkal könnyebb. A nagyvadakat nagyon nehéz elcsípni, mert ők szaglás alapján pontosan tudják, hogy éppen merre vagy. A madarakat elbújva azért lehet fotózni. Vagy akár a kertben is. Nekem van a fán etető, itató, kiszáradt fa a harkályoknak, és a teraszról egyszerűen lehet őket fotózni. Az első madárfotózásom eléggé vicces volt. Ketten mentünk és több ezer képet lőttünk, aminek gyakorlatilag a kilencven százaléka a kukába ment. Azon nevettünk, hogy hopp, itt egy cinke, de mire odafordítottuk a gépet, és próbáltuk a keresőben megtalálni, már sehol nem volt, annyira gyors. Rájöttünk, hogy ez nem is annyira egyszerű. Beiratkoztam egy természetfotós tanfolyamra, ahol több haladó technikát is megtanultam. Próbálom alkalmazni több-kevesebb sikerrel, mert ehhez irtó nagy szerencse kell. Most jöttem haza a Hortobágyról, darufotózásról. Több mint százezer daru van ott, de egybe sem sikerült belebotlani. Előtte ragadozó madarat szerettem volna fotózni, de egy sem jött. Az elmúlt fél évben valahogy elpártolt tőlem a szerencse.

– Ez nem egy komfortos foglalatosság, ezt hogyan éli meg?

– Meg kellett szokni, hogy hideg van, hogy mozdulatlanul kell lenni, nincs angol vécé a közelben. Időnként arra azért figyelek, hogy a körmöm ne törjön le. Enni nem sokat szoktam, az izgalom, a történések elveszik a figyelmet, eszébe sem jut az embernek. Az biztos, hogy nem úgy érsz haza, mintha színházból érkeznél, hanem nyakig sárosan. De ez ilyen, én nagyon szeretem!

– Jóban van a vaddisznókkal?

– Nem. Félek tőlük, ránézésre se tűnik egy kedves állatnak. A kullancs és a vaddisznó a két mumusom. Somogyban az erdőbe sötétben kellett menni hajnalban, és sötétben kellett kijönni este. Az ember mellett csörög-zörög a bokor, reccsen az ág, és hatalmas robajjal menekül valami, és csak arra gondolok, hogy Úristen, csak ne erre meneküljön! Persze azok jobban félnek tőlünk, ezt is tudom. Nappal, ha látom, ha ki lehet kerülni, akkor rendben van, de nem a kedvenc fotótémám.

A természetben minden szép. Az is, ha esik az eső, vagy ha köd van

– Miért vállalja mégis?

– Mert nagyon jót tesz az ember lelkének. Képes vagyok egész nap egy fát bámulni, hogy mi száll rá. Teljesen kikapcsol az agyam, minden alkalommal. Semmi nem fontos, csak az, hogy milyen gyönyörű a napkelte, milyen szépen megy le, milyen gyönyörűen esik a madárra a fény. Minden állatnak, madárnak más a viselkedése, és nekem ez nagyon érdekes. Kint ülni a jó levegőn, és nem törődni semmivel. Ott nincs az embernek semmi problémája. Az év háromszázhatvanöt napját tölteném örömmel a természetben. Ha kint alszom, az nekem mindig egy varázslat. Hallgatom a nádas zaját, vagy a vadászó vidrát. A nagyobbik fiam szokott jönni, ritkán a kicsi is. Nagyon sokszor csak úgy cserkelünk, nem fotózunk semmit, mert gyerekzsivajban semmi nem jön. Igazából a természetben minden szép. Az is, ha esik az eső, vagy ha köd van, abban is van valami szépség. Engem ez úgy vonz, mint a mágnes.

– Édesanyja fest, egyik fia remekül rajzol, a másik már díjat is nyert természetfotóval…

– Anya valóban fest. A kisebbik fiam, Zéti nem jön el fotózni csak lepkét, virágot, de arra mindig. A madaras könyvekből meríti a rajzait. Nálam ezerszer jobban rajzol, én csak m betűként tudom lerajzolni a madarat. A nagyobbik, Sebi szeret ülni a természetben, a madarak szerelmese, a Magyar Madártani Egyesület tagja, és erre nagyon büszke. Persze megvan nála is a számítógép, tablet, telefon háromszög. De simán lecseréli, hogyha kimehet, és minden percét élvezi. Adtam neki könyvet is, hogy tanuljon meg abból fotózni. Nem olvasta el. Figyeli, milyen beállításokkal dolgozunk, mit hogyan csinálunk, és az évek során ráragadt.

– Már mások is elismerik, hogy jók a képei. Ez fontos?

– Nem. Azt sem szeretem, amikor kiállítani hívnak. Pár nap természet után mindig megkérdezem magamtól, hogy mit keresek én itt, ebben a rohanó világban. A díjak onnan jöttek, hogy szeretném elérni a nemzetközi fotóművész címet, ehhez meg van határozva, hogy hány ország, hány kép, hány elfogadás kell hozzá. Ezért adom be a képeket. Nem szeretnék versenyezni, abból elég volt a kutyakiállítás tizenévig.