Lássunk tisztán az ’56-os szabadságharc történéseiben

Az 1956. október 23-i események évfordulója kapcsán sok vitatható, megoldatlan kérdés merül fel az események reális megítélésében. Országunkban számtalan tanulmány, értelmezés látott már napvilágot, és ebben a dologban még azt sem mondhatom, hogy meghamisítják múltunkat. Csak az történik, hogy egyes érdekcsoportok saját céljaik érdekében bizonyos eseményeket jobban kihangsúlyoznak, és ezzel egy különben is nehezen összefogható képet tükröznek. Dióhéjban elmondanám az én verziómat abból a meggyőződésből, hogy mint aktív részvevő, hitelesebb képet tudok feltárni az érdeklődőknek.

A magyar nép szabadságharca volt

Ez időben az akkori 26-os Állami Építőipari Tröszt egyik vállalata megválasztott munkástanács elnöke voltam. Az eseményeket összességében Mindszenty József hercegprímás rádióban elhangzott beszéde fogalmazta meg. Szerinte ez az esemény a magyar nép szabadságharca volt. Miért is? 1945-től Magyarországra a szovjet megszállás és ellenzék miatt óriási nyomás nehezedett, csak idő kérdése volt, hogy a legális antifasiszta pártok sokszínűsége mikor fog véget érni, hogy azokat a leplezetlen szovjet érdekeket kiszolgáló, elnyomó hatalom váltsa fel. Ez 1951-ben be is következett. A mesterségesen kialakított, torz társadalmi kép az egész magyarság mondhatnám minden rétegét sújtotta. A paraszttól elvették a földjét, a földhöz jutottakat állami gazdaságokba, jobb esetben szövetkezetekbe kényszerítették. A képzett munkásság messze a reális bérezés alatt dolgozott, az értelmiség havi jövedelme pedig többnyire még a kétkezi dolgozók bére alatt volt. A kialakított „megbélyegző származás” még azokat is eltántorította a „jobb jövő építésétől”, akik esetleg politikai meg­győződésből ezt vállalták volna. ’56 kirobbanása mondhatni szükségszerű volt. Ez a magyarázata a korabeli felvételeket nézve annak, hogy a postásoktól az egyetemistákig, az irodistától a melósig minden réteg ott volt a felvonulók sorában. Sokan voltunk, akik szenvedő résztvevői voltak a háborúnak, a szovjet katonák erőszakoskodásainak, a nap mint nap bennünket sújtó megaláztatásoknak. A következményeket ismerjük: egyik kép, ami előttem van az a szovjet csapatok elleni hősiesen harcoló fiatal önkéntesek sokasága, majd a kilátástalanság láttán a kétszázezer, hazáját elhagyó állampolgár.

A munkástanácsok megalakulása

Külön fejezetet érdemel a munkástanácsok megalakulása. Mindezeket több könyvben megírtam, és – kiadatlanul – itt porosodnak a polcomon. Az ’56-os események alatt nagy volt a bizakodás a demokrácia visszaállítására. A rádió napokig sugározta a megszüntetett pártok (Kisgazda Párt, Demokrata Néppárt, Parasztpárt) tagjainak, vezetőinek nevét, címét azzal a céllal, hogy újraszervezhessék soraikat. Meglehet, kevesen tudják, hogy a munkástanácsokat maga a Kádár-kormány rendelte el, hozta létre. Nyilván úgy gondolták, hogy a párt ereje legalizálni fogja a munkáshatalom szovjet irányú elkötelezettségét. A gyárak és üzemek első szabad munkástanács-választása tökéletes öngól lett. A munkástanácsok az ellenállás, az országos sztrájk gócpontjai lettek. Akkor úgy véltük, hogy az ország gazdasági megbénítása térdre, vagyis kivonulásra kényszeríti az újbóli megszállókat, és eredményeként egy demokratikus, többpárti koalíciós kormány jön létre. Megjegyezném, a rohanó események egyáltalán nem fogalmaztak meg olyan gondolatot, hogy kapitalizmus, gyárosok, bankárok stb. Mindszenty jól fogalmazott, nemzetünk élet-halál harcot vívott szabadságunkért. Humánus együvé tartozás uralta gondolatainkat, és nem véletlen az sem, hogy a kistarcsai és tököli internálótáborokban számtalan párttag is volt közöttünk. De vegyük magát Nagy Imrét és a kormánytagokat… Kádárt. Valamilyen szinten mind elkötelezettek voltak. És mégis? Miért is? Nagy kérdés ez, filozófiai gondolatokat boncolgat, talán annyit: egymást védő magyarok voltunk. A Kádár-ügy külön fejezet, akinek a körmeit húzta az ÁVÓ, együtt raboskodott Nagy Imrével.

Dunaújváros ipari fellegvár volt

A munkástanácsok tekintélye óriási volt, csak gyilkolással és börtönnel sikerült megtörni hatalmukat, de valahogy erről kevés szó esik manapság. A „Munkástanács ötvenhatban” című kéziratos könyvemben dokumentálok egy levelet, amelyben a kérelmező még decemberben is lakást kért a munkástanácstól. Még magam is hozzásegítettem az azt megelőző időszakban vagy harminc kérelmezőt. Hogy milyen is volt a munkástanácsok szerepe, azt jól mutatja a dunaújvárosi helyzet is. Decemberben a várost megszálló szovjet parancsnok utasítására Tapolcai Jenő tanácselnök összehívta a helyi vállalatok munkástanács-vezetőit azzal a céllal, hogy munkára bírják a sztrájkoló várost, aki megdöbbent a nemleges válaszukra. Óriási volt a botrány, de aztán jöttek a letartóztatások. Sok mindent megírtam az „Amig élek”, „A Péter Pál utcában történt” könyveimben, itt porosodnak a polcomon.