2020.06.06. 20:00
Isonzónál tizenkét csatát vívott a Monarchia hada az olaszokkal
Olaszország 1915. május 23-án felmondta a hármas szövetséget (Németország, Osztrák–Magyar Monarchia, Olasz Királyság), majd azt követően csatlakozott az antanthoz, és rögtön hadat is üzent az Osztrák–Magyar Monarchiának. A hármas szövetségnek egy katonai együttműködés volt az alapja, és 1882-ben hozták létre Bécsben. A franciák kezdettől fogva gyanakvással, sőt később ellenségesen viszonyultak a hármas szövetséghez, és mindent elkövettek, hogy éket verjenek a három ország közé. Ez 1915-ben az első világháború második évében, Olaszország kiugrásával sikerült is nekik. Az Osztrák–Magyar Monarchiának küldött hadüzenettel Olaszország belépett az első világháborúba, amelyet 650 ezer katona élete árán végül a győztesek oldalán fejezhetett be. Mi vezetett a pálforduláshoz?
Sebesültek hordágyakon az Isonzónál. A háború mérlege borzalmas volt: az óvatosabb becslések szerint félmillió olasz és 200–300 ezer osztrák– magyar katona halt meg ezen a frontszakaszon, nem beszélve a hadifoglyok tömegéről
Fotó: magyarnemzet.hu
A XIX. század végén Olaszországnak érdeke fűződött a német gazdasághoz, a Monarchiával viszont mindvégig fagyos volt a kapcsolat. Ennek oka részben abban rejlett, hogy Észak-Itáliában hosszú ideig a Habsburgok jelentették az egységes olasz állam megteremtésének a gátját, továbbá Ausztria tiroli és gorziai területein számos olasz kisebbség élt, amelyek mindvégig hangoztatták egyesülési szándékukat az anyaországgal. Olaszország egyik célja az volt, hogy valamennyi olasz nyelvű embernek hazát nyújtó nemzetállammá váljon. Az is nehezítette a két ország kapcsolatát, hogy mind Olaszország, mind pedig az Osztrák–Magyar Monarchia is a Balkánon szeretett volna terjeszkedni. Az olaszok nem jó szemmel nézték Bécs, Bosznia és Hercegovina okkupációját sem, hiszen ezzel a Monarchia „lépéselőnybe” került velük szemben. Az viszont az osztrákoknak nem tetszett, hogy az olaszok gyarmatokat szereztek az afrikai kontinensen, miután elfoglalták Eritrea és Szomália déli részeit, illetve megszállták Líbiát.
A szarajevói merényletet követően...
Az 1914-es szarajevói merénylettel elkezdődött az első világháború, de Olaszország nem támogatta a német és az osztrák háborús elképzeléseket, sőt azt is nehezményezte, hogy a Monarchia nem tájékoztatta az olasz uralkodót –III. Viktor Emánuel királyt – a Szerbiának küldött ultimátumról.
Olaszország gazdasága messze elmaradt a nyugat-európaitól, inkább egy paraszti társadalomra hasonlított, ahol az írástudatlanság aránya meghaladta a 36 százalékot. Az alsóbb néposztályok életkörülményei rendkívül rosszak voltak, az állam képtelen volt a gyorsan növekvő népességet a nagyobb városokban elhelyezni, ami komoly társadalmi feszültségekhez vezetett, illetve ezért nagyon sok olasz elhagyta hazáját és Amerikába vándorolt.
Olaszország belépett a háborúba
Nagyravágyó tervei ellenére az olasz ipar nem volt felkészülve egy komolyabb háborúra, hiszen acéltermelése jelentéktelen volt, széntelepekkel nem rendelkezett, a villamos és vasúthálózata pedig korszerűtlen volt. Az állam ugyan tartott fenn hivatásos hadsereget, de hadkötelezettség nem volt, ezért a toborzás csak nehézkesen haladt. A hadra fogható férfiak kiképzetlenek, fegyelmezetlenek és tapasztalatlanok voltak. Nem volt elég alkalmas katonatiszt, hadianyag, felszerelés és fegyver. Modern technikával az olasz hadsereg nem rendelkezett. Az olasz emberek inkább békepártiak voltak, nem szerettek volna a harcokban részt venni, ez is fontos szempont volt, hogy miért csak egy év múlva lépett be Olaszország az első világháborúba. Mindezt tudták az antant országai is, ezért mindent elkövettek, hogy az olaszok az ő oldalukon harcoljanak. 1915. április 26-án megkötött londoni titkos szerződésben az antant Goriziát, Tirol déli részét, a dalmát partvidéket, az Adriai-tenger számos szigetét, az albániai Vlorë kikötőjét és a felosztásra ítélt Török Birodalom területének egy részét is odaígérte Olaszországnak. Róma döntését még az is befolyásolta, hogy a Monarchia offenzívája kudarcba fulladt a szerb hadszíntéren, az oroszok pedig egészen a Kárpátokig nyomultak, a brit és francia erők is sikeres támadást hajtottak végre, így úgy nézett ki, hogy a háborút az antant gyorsan meg fogja nyerni.
Olaszország így 1915. május 23-én hadat üzent az Osztrák–Magyar Monarchiának, de érdekes, hogy Németországnak csak 15 hónappal később.
Hosszú, háborús évek következtek
Az olaszok azt remélték, hogy egy gyors, mindent elsöprő támadással a Monarchia hátországába vonulnak be, elkerülve így a nyugati fronton kialakult állóháborút, de az olasz támadást az Osztrák–Magyar Monarchia csapatai visszaverték, és ennek következtében Olaszországnak is egy többéves állóháborúra kellett berendezkednie. Osztrák-magyar részről a Tiroltól az Adriáig mindössze hat hadosztály állt rendelkezésre, a 35 hadosztállyal rendelkező olasz támadók ellen. A térségben állomásozó monarchiabeli hadosztályok több mint a fele magyar katonákból állt.
Fotó: magyarnemzet.hu
Az első világháborúban az Isonzó-fronton 1915 nyarától 1917 októberéig vívta az olasz haderő az osztrák–magyar seregekkel a híres és egyben nagyon véres isonzói csatákat, szám szerint tizenkettőt. Az olasz front parancsnokának a Habsburg-ház egyik legtehetségesebb tábornokát, Jenő főherceget nevezték ki, aki 1915 júniusáig a balkáni csapatok főparancsnoki tisztét is betöltötte. A főherceg az olasz–osztrák határszakaszt és a rendelkezésre álló haderőt is három részre osztotta, tiroli, karintiai és Isonzó menti csapatokra. Mivel az északi magas hegyek nehezen átjárhatók voltak, a védelem súlypontját a délen nyitott Isonzó-völgyre helyezte, s a katonai erők felét ide irányította. A tizenkét csatából tíz alkalommal az olaszok támadtak, de számbeli fölényük ellenére céljaikat még sem érték el. Jelentősebb területi és stratégiai nyereségre csak a hatodik csata során tettek szert, amikor sikerült elfoglalniuk Görzöt (a mai Nova Gorica), és birtokba venniük a Doberdó-fennsíkot.
A küzdelem egyre keményebb lett
1916-ban a Monarchia egy nagyszabású hadműveletet indított a dél-tiroli térségben, Asiago városánál. A 15 támadó hadosztály áttörte az olasz vonalakat, és Verona irányába vonult előre. A vasútvonalak igénybevételével elvégzett gyors olasz átcsoportosítás akadályozta csak meg, hogy ne omoljon össze az egész olasz front. Ekkor már látszottak az olasz hadosztályok gyengeségei, s ezzel Berlinben és Bécsben is tisztában voltak.
Az antant hatalmak 1917 nyarán be szerették volna fejezni a háborút, így minden fronton nagyszabású támadást hajtottak végre a központi seregek ellen. Az olaszok is támadásba lendültek, azonban a tél folyamán német hadmérnökök segítségével az osztrák–magyar csapatok megerősítették a frontszakaszokat, így az olasz támadás sem járt sikerrel. A Monarchia hadereje viszont ekkora már a végsőkig kimerült, itt azt a hibát követtek el az olaszok, hogy nem indítottak meg egy újabb támadást. Az orosz forradalom, illetve az orosz kapituláció következtében, a megszűnt keleti frontról a központi hatalmak csapatokat tudtak az olasz frontra átvezényelni.
A megerősödött osztrák–magyar sereg, német támogatással 1917 októberében Caporettónál áttörték az olasz vonalakat, ami teljes győzelmet hozott a Monarchia számára. Az olaszok egészen a Piave folyóig vonultak vissza, így az isonzói frontszakasz stratégiai jelentősége megszűnt, és a frontvonal 100 kilométerrel nyugatabbra tolódott. Az olasz katonák tömegesen dezertáltak vagy megadták magukat. Az összeomló olasz frontra segítségként angol és francia csapatokat vezényeltek.
1918-ban a Monarchia vereségével fejeződött be a több mint 3 éves háború
A háború vége: megváltoztak az erőviszonyok
Az Amerikai Egyesült Államok belépése az antant oldalán a háborúba megváltoztatta az erőviszonyokat. Németország és a Monarchia hátországaiban a tüntetések és sztrájkok egyre állandósultak, a lakosságnak elege lett a több éves háborúból, az utánpótlás akadozott, és a katonák tömegesen hagyták el egységeiket. A Monarchiában megindult a nemzetiségek politikai szervezkedése, ami később az Osztrák–Magyar Monarchia széthullásához vezetett.
1918-ban a Monarchia vereségével fejeződött be a több mint hároméves háború az olasz fronton. Olasz részről 1 millió 100 ezer katona tűnt el, halt meg vagy sebesült meg, amíg a Monarchia vesztesége ennek csak a fele volt.
Az olaszok annak ellenére, hogy a győztes oldalon fejezték be a háborút, emberveszteségeikhez képest jóval kisebb területeket kaptak, mint azt nekik Londonban megígértek. Olaszországot nagyon megviselte a háború, gazdaságilag a tönk szélére jutott, a politikai rendszer ingataggá vált, ezért nem csoda, hogy már a húszas évek elején feltűnt egy Benito Mussolini, aki megteremtette a fasiszta Olaszországot.
Az olasz pálfordulás viszont érzékenyen érintette a háború végén az Osztrák–Magyar Monarchiát, azon belül is főleg Magyarországot. A trianoni békediktátum aláírásakor az olaszok saját érdekeit nézték, ami nagyban hozzájárult hazánk megcsonkításához. Az egész haditengerészetünket az olaszok kapták meg, ezért cserébe, mint a győztes országok egyike, támogatta az újonnan létrejött, részben magyar területekből megalakuló új államokat, mint Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a trianoni tragédiáért elsősorban nem Olaszország a felelős, de az ellenséges oldalra való átállása, még ha részben is, de hozzájárult a párizsi béketárgyalások menetéhez, ami, mint tudjuk a magyar Golgotához vezetett.
A cikkhez felhasznált irodalom
Diószegi István: A Ferenc József-i kor nagyhatalmi politikája (Kossuth, 1987)
Galántai József: Az első világháború (Gondolat, 1988)
Bencze László: A Piave-front (Paktum Ny. T.; Budapest, 2003)
Paul Kennedy: A nagyhatalmak tündöklése és bukása (Akadémiai, 1992)
