Két kultúrában – két hazában földvári szívvel: gazdag vagyok

Beszélgetőtársam, Márta Wedenberg ilyen ember. Lehet, hogy elfogult vagyok vele, mivel jó másfél évtizede ismerem – közelről és távolról. Svédországban él, s általában évente egyszer látogat haza, Dunaföldvárra. De tudunk egymásról, ismerjük egymás rezdüléseit. Mint ahogy régi és új barátai is. Olyan ember, aki nem az éveit tartja számon, hanem a barátait. Több mint egy évtizeddel ezelőtt karácsonyra egy sajátos versgyűjteményt kaptam tőle. A kötetecskében olyan gépelt versek és prózai szövegek sorakoztak magyar, angol és svéd nyelven, kézírásos megjegyzésekkel kiegészítve, amelyek üzenetét fontosnak tartotta nekem továbbítani, s amelyek látleletet adtak róla, magáról is. E szövegek megmutatják a lelkét, s azt, hogy számára mi az öröm, mi a szép. Az életnek addig van értelme, amíg az ember szeretetet tud adni, és ami annál sokszor nehezebb: képes a szeretetet elfogadni is – olvastam az egyikben. Elküldte egy svéd–magyar költő írását is, odaírva: szép vers, de nem értek vele egyet. A költő a Svédmagyaros című versben írja: „Magyarnak svéd, svédnek meg magyar: két országban idegen, két nyelv pártolt el tőle.” Márta megjegyzése: nem érzem „két országban idegen”-nek magam, hanem gazdagnak, mivel két kultúrám, két hazám van!

Az, hogy miért érez az egyik ember így, a másik meg másként egy-egy élethelyzetben, tanulmány lehetne. Most arra vállalkozom, hogy megfejtsem Márta titkát, bemutassam életét s kötődését Dunaföldvárhoz. Svéd–magyar Mártát, ahogy sokan hívjuk, Dunaföldváron Folkner Mártaként emlegetik, hiszen Folkner Lajos pékmester és felesége, Névery Katalin négy szép lányát sokan ismerték a háború utáni Dunaföldváron. Márta, aki a harmadik a sorban, 1945-ben született a Paksi utcai családi házban. Az általános iskolát Faragó Juci néni osztályában végezte, majd a Magyar László Gimnázium következett, kiváló tanárokkal, életre szóló élményekkel. Ma is fontosnak tartja a kapcsolattartást régi osztálytársaival, egyik motorja – Svédországból is – a találkozók szervezésének.

– Szerettem és szeretem Dunaföldvárt. Akkor miért és miként kerültem Svédországba több mint ötven évvel ezelőtt? – teszi fel a kérdést helyettem is.

– Elmesélem. – S belekezd lelkesen. Jó hallgatni. Közben megértjük, hogy egy másfajta érzés még erősebb volt.

– Érettségi után Budapesten végeztem el a Közétkeztetési és Vendéglátóipari Iskolát. Aztán a dunaújvárosi Arany Csillagban dolgoztam pár évig. Annak idején ez egy jó hírű, színvonalas szálloda volt. Az épület hátsó részén egy olcsó étterem, a „fapados” az egyszerű dolgozóknak. A főbejáratnál pedig egy elegáns presszó és egy nagy étterem rendezvényekkel, finom ételekkel, esténként élőzenével, amelyet Puporka Géza és zenekara szolgáltatott. Ott ettek, szórakoztak a Dunaújvárosban dolgozó, külföldről érkezett szakemberek, sőt a külföldi turisták is. Még az iráni sahot is láttam, a porta előtt mentek az étterembe.

De az iráni vendégnél fontosabb lett számára egy svéd fiatalember, aki a papírgyárban volt kiküldetésben, s akivel recepciósként ismerkedett meg. Mindez 1967 májusában történt. Rune szeptemberben már újra Magyarországon, Dunaföldváron volt. A földvári család elfogadó, nyitott volt. Legidősebb lányuk addigra már Németországban élt a férjével. Bár nem örültek, hogy Márta is elmegy, de ahogy a mamája mondta: Inkább élj Svédországban boldogan, mint Bölcskén szomorúan. 1968 júniusában Dunaföldváron a Barátok templomában esküdtek egymásnak örök hűséget, s augusztus végén, éppen Márta 23. születésnapján indultak autóval Svédországba. Elindulni, de vajon milyen világba? Mártára jellemzően nem volt benne kétség, hogy jó lesz.

Svédországban tanulta meg, hogy az első lépést neki kell megtennie

A svédországi Växjö­ben szeptember közepén már a külföldieknek tartott svéd nyelvtanfolyamon ült Márta, három koronát kapott ezért óránként. Decemberben a mindennapi beszédben már a svéd nyelvre tért át a Wedenberg házaspár. S hogy azután mit csinált egy svéd–magyar feleség? Hamarosan hívták – bármily meglepő – magyar nyelvet tanítani. Ott azt vallották és vallják, hogy hamarabb megtanulja a gyermek a svéd nyelvet, ha van jó anyanyelvi alapja, ha van anyanyelvi segítsége. Később Márta elvégezte a pedagógusképző főiskolát, s magyar anyanyelvi tanár lett. Magyar anyanyelvet tanított az óvodától a gimnáziumig 13 évig. Minden tanévben 10-11 intézménybe járt, oda, ahol akár csak egyetlen magyar gyermek is tanult. Ez már a család és a három gyerek mellett elég nehéz volt, ezért váltott: úgynevezett tanulói-asszisztens lett. – Mozgás- és értelmi sérült gyerekeknek segítettem óvodában, iskolában, gimnáziumban, hogy együtt tanulhassanak a többiekkel – meséli. S felidézi első diákját, akit az ötödik osztálytól az érettségiig kísért. Együtt vizsgáztunk, mondja, hiszen az oxigénhiánnyal született fiúnak ő volt a „keze-lába”. Az írásbeli érettségi vizsgán a fiú neki diktálta a megoldásokat.

Miként sikerült beilleszkednie? – e kérdésre azt vallja, hogy Svédországban tanulta meg, hogy az első lépést neki kell megtennie. A svédek zárkózottabbak, a családnak élnek, de ha megnyitod őket, megnyílnak, s egy életre barátaid lesznek. A barátságot, mint a házasságot is, ápolni kell. Meg kell tartani. Mindenért meg kell dolgozni, hogy működjön – állítja.

Értékes kapcsolatok teszik széppé és tartalmassá Márta nyugdíjas­ éveit is. Vannak svéd és magyar barátai kint is, itthon is. Van katolikus templomi közössége, van, akikkel koncertekre jár, s akad, akikkel a heti kétszeri úszás alkalmával beszélget sok mindenről. S még nem említettük kiterjedt levelezését. Sokan föltették neki a kérdést, amit a külföldön élőknek szoktak: volt-e, nincs-e honvágya?

– Igen, vágytam sokszor haza, de mire a honvágy teljesen kivirágzott volna bennem, hazautaztunk, vagy valaki a családból jött látogatóba.

Szülei sokszor három hónapot töltöttek kint. Hiszen a család gyarapodott, egy lányuk és két fiuk született. Most már három unokájuk is van.

– Édesanyám minden szülésemkor itt volt, pék édesapám ellátta szomszédainkat magyaros krumplis kenyérrel, kiflivel. Testvéreim és azok gyerekei is szorgalmasan látogattak és látogatnak minket. A sok év alatt több mint negyvenszer voltunk Magyarországon. Pár éve lányunk azt mondta: a földvári szülőházam – amelyet évtizedek óta Jutka húgom és férje, Vilmos őriz – a családunk nyaralóhelye. Nagy öröm volt ezt hallanom, mert én is így érzem. Gyermekkorom finom kenyérillata és a zenével, zongoramuzsikával teli ház elkísért és megtartott.

– S mi az, ami ma jó nekem Dunaföldváron? Barátok, rokonok, osztálytársak, osztálytalálkozók. Aztán az étel, a lángos a piacon, kedves, beszédes emberek az utcán, finom cukrászdák.

Dunaföldvár és Magyarország Mártával ott van Svédországban is. Lakása nappalijában ott függ a falon az unokatestvér, Oszoli Piroska festőművész földvári városképe és Csepeli István csontgrafikája, amelyet még édesanyjától kapott ajándékba a nyolcvanas években. A szekrényen a kerámiák között sorakozik az a „csicseri” korsó, amely velük volt, amikor tizenéves korukban a határban dolgoztak. S a könyvek és a zene szeretete is a szülői házból ered. Előfordult, ha egy kedvenc Strauss-keringő szólt a rádióban, édesapja felkérte, s együtt táncolt felnőtt lányával. Márta őrzi nagymamája, vagyis ahogy a Folkner-lányok emlegetik: „öreganyánk” képeslapjait is.

Lánya és két unokája jól beszél magyarul. Fiai is szeretnek Magyarországra jönni. Néhány kedves svéd barátjának pedig büszkén mutatta meg Dunaföldvárt és a magyar vendégszeretetet.

Az internet még közelebb hozza egymáshoz Växjőt és Dunaföldvárt. Márta követi a földvári programokat, élvezi a szüreti mulatság, az adventi-karácsonyi rendezvények, koncertek eseményeit, gyönyörködik a tojásfában és a földvári lakodalmas jeleneteiben is. Rendszeres nézője a Duna Tv csatornának. Az utolsó tíz évben pedig az új barátokkal való nagy, sokat adó beszélgetések is megszépítik, értékessé teszik dunaföldvári tartózkodását – összegezhetők a kapcsolatai.

E sorok szerzője – megtisztelően – az új barátok közé tartozik. Mint ahogy az a Németországban élő hölgy, Gänszler Beáta újságíró-író is, akivel a közösségi oldalon feltett képek, bejegyzések, írások nyomában született újabb barátság. Ő mondta: ha Mártára gondolok, mindig egy rét közepén érzem magam. Mert nyíltság, szép lelkület, egyenesség, természetesség jellemzi őt, aki apró gesztusaival – mint a rét virágai – mindig megörvendeztet.

Jó Mártát hallgatni, jó olvasni sorait. Nyitottságából, szemléletéből sokat tanulunk. Kitágul a világ általa. Megmaradt magyarnak, földvárinak, de úgy, hogy a svéd szokásokat és hagyományokat is magáénak érzi és vallja.

Tavaly advent kezdetekor egy fényképet kaptam tőle: a växjői lakás ablakában még virágzik a muskátli, a svédek jellegzetes sáfrányos karácsonyi süteménye illatozik az asztalon, és a Földvár muzsikája című CD zenéje szól. Gazdag és boldog vagyok – írja –, két hazám, két otthonom van.